Fraternity-Testvériség, 1987 (65. évfolyam, 1-4. szám)

1987-01-01 / 1. szám

FRATERNITY

Page 19

Eszenyi László:

VÉGVESZÉLYBEN A MAGYARSÁG A FELVIDÉKEN

Évtizedek óta Szlovákiának nevezik, de nekem, aki a határfolyammá felnagyított Ipoly partján serdültem fel, csak Felvidék marad.

Feleségem soha nem járt ott. Az ő kérésének tettem eleget, mikor a cseh utazási iroda útján befizettem egy körútra. A nem régen ott látogató barátaim elbeszélése alapján aggodalom szülte viszolygással léptem át a határon és halálos vergődésben szenvedő fajtám siratásával hagytam el tíz nap múlva a történelmi Magyarországnak ezt a gyönyörű darabját. Mert természeti szépségekben elmondhatatlanul szép maradt minden, de a lélegzetelállítóan fenséges környezetben úgy él a magyarság, mint drága koporsóba helyezett tetszhalott.

Egy kora vasárnap délután Hidasnémeti felett léptük át a határt. A hatalmas üveg- és acélcsarnok innenső felén átadtuk útleveleinket a magyar határőröknek, akik ránézve nevünkre anyanyelvűnkön csak annyit kérdeztek, hogy milyen célból utazunk Szlovákiába? Hallva, hogy amerikai turisták vagyunk, kedvesen jó mulatóst kívánva engedtek utunkra. Tovább hajtva egy fiatal szlovák határőr állított meg, akinek a beszédéből nem értettünk egy szót sem, mire ő magyarul tette fel a kérdést: „Hová mész?” Nem emlékeztem, hogy mikor ittunk pertut, de az amerikai fiatalság körében is megesik gyakran, hogy tizenévesek letegeznek, ezért hangját bocsánatos bűnnek tekintettem csupán és lassan, artikulálva próbáltam válaszolni. Láttam, hogy nem érti, fogta az útleveleinket és eltűnt az irodájukba — körülbelül harminc percre. Aggodalmunk egyre nőtt, amikor végre egy három csillagos társa kíséretében visszatért. Ez erős akcentussal, de beszélt magyarul, részletesen kikérdezett menettervünkről. Mindenképpen dollárt akart cseh koronára váltatni velünk, de felmutatva az előzetes befizetést elismerő szelvényt, letett róla. Csomagjainkat kiszedette velem egy asztalra, mindent felnyittatott, de semmit nem vizsgált meg. A közel egy óráig tartó megállás után végre felhú- zatta a sorompót. Nekik vittük az annyira áhítatott „kemény” valutát, de nem ismételték meg a magyar határőrök udvarias jókívánságait, még csak nem is köszöntek. Feleségem úgy vélte, hogy ez a „kapitalista” amerikaiakkal szembeni ellenszenvüknek tudható be; én inkább magyar nevünkre gyanakodtam. A későbbiek során bebizonyosodott, hogy nekem van igazam.

Első állomásunk Kassa (Kosice) volt. 1943-ban jártam ott utoljára a hadiakadémia harcászati útján. Akkor nagyon tetszett nekem, de azóta nagyot változott a városkép. Mint minden nagyobb magyar városban is, a régi történelmi Kassa széléhez csatlakozva egy sötétszürke, nyomasztóan egyforma betonházerdő emelkedik a magasba. Madách falanszter jelenete révül fel bennem. Valószínűleg nagyon praktikus építési módszer, ami sok családnak ad lakóhelyet, de az én öreg, konzervatív szívem csaknem megfagy a pucér látásukon. Nem tudnék ilyen betonkriptákban élve eltemetve vegetálni. Arra a részre nem is mentünk ki.

A város szép, történelmi levegője van, a második világháború szörnyű pusztításaitól megkímélte az Üristen. Első utunk a dómba vezetett, hogy a Nagyságos Fejedelem sírját megtekintsük. A templom tágas hajójában kevés villany ég: félhomály van. Egy ott álldogáló idősebb asszonyt szólítok meg magyarul. Szerencsém van, magyarul válaszol. De nemcsak a sírhelyhez vezető irányt mutatja meg, hanem előbb óvatosan körülnézve valósággal ömlik belőle a keserű panasz, amikor megtudja, hogy amerikai magyarok vagyunk. Kézenfogva mellette áll egy tíz év körüli fiúcska, az unokája. Ö hozza mindig el a templomba, mert a lányának — aki egy magyar iskolában tanítónő — már kifogásolták, hogy templomba jár, sőt azt is, hogy fia jól beszél magyarul. Elvárják ugyanis, hogy egy tanítónő otthonában is tótul follyék a szó. A megélhetés nagyon nehéz. Félig suttogva beszél, de az a benyomásom, hogy nemcsak az áhítatot nem akarja zavarni, hanem ehhez van szokva. Mondjuk el mindezt Amerikában — kéri. És én íme nemcsak elmondom, hanem le is írom, hogy minél több szem láthassa: végveszélyben magyarságunk! Nemcsak Erdélyben, hanem a Felvidéken is.

Egy kassai magyar úr a vezetőnk a Rákóczi kriptában. Inkább egy kisebb földalatti kápolna vagy még jellemzőbben katakomba. Ismertetése történelmileg helytálló, de minden hazafias jelleg nélkül. Sokat kérdezek utána. Érdeklődik, honnan jöttünk? Elmondjuk. Megilletődve kérdezi, hol szereztem hozzászólásaim során elárult tudásomat? A Ludovika Akadémián — válaszolom. Összefonódik mosolygó tekintetünk és a kibuggyant köny- nyünktől homályos szemünkkel tisztábban látjuk egymást. Elbúcsúzunk. „Ne feledkezzetek el rólunk, testvér!” — így ő. „Tartsatok ki” — válaszolom.

A fejedelem szarkofágján két koszorú, a lelógó szalagokon magyarországi egyesületek neve, az egyik az „úttörő szervezettől”. Magyarországról rendszeresen érkeznek turisták. Az egyik csoport az ismertetés elhangzása után elénekelte a magyar himnuszt. Szem nem maradt szárazon.