Fraternity-Testvériség, 1979 (57. évfolyam, 1-4. szám)

1979-01-01 / 1. szám

vegyen!” (Fordulj oda, Bibian, hogy le tudjon fényképezni !)

A mama tehat beszélt magyarul, s beszélgetésünk folyamán kiderült, hogy természetes könnyedséggel fejezte ki magát.

Hanem a gyerekek, ők is tudnak-e magyarul? Kérdezni nem akartam, de föltételeztem: ha az édesanya olyan szépen beszéli a nyelvet, akkor a gyerekekre is ragad valami a családban. Kis idő múlva, amikor megnyertem a kicsik bizalmát — s miután csak magyarul beszéltem hozzájuk —, ők is magyarul kezdtek beszélni, s a végén még egymáshoz is. Bibián egyik barátnője, akit még nem fényképeztem le, s aki mellőzve érezte magát, keresztanyjához fordult segítségért, s majdnem suttogó hangon kérte: “Keresztanya, mondja, hogy üngöm is vegyen le.”

Ilyen volt, röviden, amit láttam, hallottam és tapasztaltam. Szinte hihetetlen, hogy még mindig léteznek és kitartanak. A harmincas években, édesapám generációjának az volt a véleménye, hogy a moldvai csángók, az állandó elrománosítás miatt, nyomtalanul el fognak tűnni. Ma viszont minden arra mutat, hogy nemzeti erejüket semmi nem tudta kikezdeni. Ha a gyermekek még beszélnek magyarul, az azt jelenti, hogy a szülők még mindig magyarul beszélnek a családban. Ha ezt még akkor is hajlandók megtenni, amikor tiltják, s erőszakkal próbálják megfojtani nemzeti hagyományaikat, az arra vall, hogy még mindig érdemesnek tartják magyarnak lenni.

F... faluja ötszázesztendős! Megéri-e majd az elkövetkezendő ötszáz esztendőt? Az utolsó negyven vagy ötven esztendő megcáfolta egy nemzedék félelmét. Egy nemzetnek életerejét nehéz fölmérni, s ha múltja bizalomra int, jövőjét a reménység biztosítja. Valahol a Kárpátokban egy fiatalember biztatta öcsémet: “Tudja, akármit is csinálnak, münköt nem tudnak kiirtani.”

Visszatértünk az országúira, s nyugatnak vettük utunkat, Csíkszereda felé, a Gyimesi-szoroson át. Ahogy az országúton északra fordultunk, ismét találkoztunk a búcsúsok seregével: ezek Bákó felé tartottak. ők is csángók voltak. Néha megkérdeztük, hogy jó irányba megyünk-e Bákó felé. Az útbaigazítást magyarul adták.

Késő délutáni órákban értük el a Gyimesi-szo- rost: Valahol Csíkszereda előtt mintegy harminc kilométernyire, az egyik záporeső mezsgyéjén csoport kisdiákra bukkantunk. Kicsikét megázva úgy gurultak lefelé a hegyoldalon, mint élő labdák, akiknek hirtelen lábuk nőtt. Székely diákok voltak. A rohanástól és a hegyi friss levegőtől pirospozsgás arcukon az egészség és boldogság ragyogott. Boldogok voltak,

hogy magyar kocsit láthattak, magyarul beszélhettek egy amerikai magyarhoz. De nem is amerikai magyar volt az, hanem texasi. S egy texasi magyar, mit is csinál ő Erdélyben? Hogyhogy beszél magyarul? Milyen fényképezőgépe van? Közel negyven éve ő is úgy mászta a Kárpátok lejtőit; úgy gurult lefelé a hegyoldalokon, mert ő is úgy érezte, hogy azok a hegyek az övéi voltak. A lenyugvó nap vöröses fényében nézték a volt udvarhelyi kisdiákot, akik visszahozott a kíváncsiság és az új nemzedék szeretete.

Amikor megérkeztünk Csíksomlyóra, az esti mise éppen vége felé járt. Miután engedélyt kaptam, hogy misézzem, először angolul akartam, majd latinul, s végén -— s ez látszott a legtermészetesebbnek — magyarul miséztem, életemben először. Misém alatt is többször gondoltam az elmúlt nap eseményeire, a csángó falvakban töltött órákra, a rövid ideig látott arcokra, a gyermekekre. Milyen sok gyermek volt abban a búcsús tömegben! Talán a sok gyermekkel védekeznek a csángók a jövő bizonytalansága ellen! Bizalmuk és reményük oka, ellenben, a csíksomlyói Szűz Mária, Erdély “ékes virágszála”, aki nem szűnik érettük és érettünk imádkozni.

(A Katolikus Magyarok, Vasárnapja 1979 Évkönyve.)

SÁRKÖZI K. FERENC:

A CSÁNGÓK MOLDVÁBAN

Románia Moldvának nevezett tartományában a Kárpátok hegyvonulatától keletre, a Szeret folyó két oldalán és mellékfolyóinak völgyeiben él a világ egyik legelfeledetebb népcsoportja: a moldvai magyarok, vagy más szóval csángók.

A csángók első csoportjai a XIII. század elején kerültek Moldvába, amikor az ott élő kunokat a magyar királyok keresztény hitre igyekeztek téríteni. A tatárjárás később elsöpörte a kunok birodalmát, de a magyarok által létesített moldvai püspökségek továbbra is megmaradtak. Ezt követően a huszitaüldözés idején menekültek nagyobb, magyar-nyelvű csoportok Moldvába, s később, a XVI-XVII. században folyamatossá vált a magyarság betelepülése erre a románok által gyéren lakott területre. Utoljára 1764-ben menekültek nagyobb számban székelyek Erdélyből Moldvába, a Habsburg-uralom erőszakoskodásai elől.

A moldvai magyarok katolikusok. Nyelvükön kívül ez is megkülönbözteti őket az ott élő görögkeleti vallású románoktól. Számuk — hozzávetőleges becslések szerint 250,000. Az évszázadok óta lankadatlan erővel folyó roniánosítás eredményeként, ma

22