Fraternity-Testvériség, 1978 (56. évfolyam, 1-4. szám)

1978-04-01 / 2. szám

Füry Lajos:

A CSOKOLÁDÉS TÉSZTA

öt éves voltam és a világtörténelem vonult el az ablak előtt, amely az Üllői útra nézett. Az arcom úgy az ablak üveghez nyomtam, hogy az orrom egészen eltompult és miközben anyámat vártam, a menetszázadok vonultak felvirágozva és énekszóval, még most is a fülemben cseng a nóta: Hideg szél fuj édesanyám, hozza ki a kendőm. Akkor azt hittem, hogy az út mentén álló asszonyok azért sírnak, mert a nótának bánatosan szép volt a dallama. Csak sokkal később tudtam meg, hogy másért. Mindezt nem értettem. Azt sem, hogy mi a háború, csak azt, hogy az apámat még nem ismertem, csak egy fényképen láttam, amit minden este megcsókoltam és az imádságaimhoz mindig hozzátettem: Istenkém vigyázz az édesapámra és segítsd haza hozánk épségben. Ebben az időben már anyám sem dolgozott, akkor én nem értettem meg, hogy elvesztette az állását és hogy forradalom volt. Még örültem is, hogy legalább többet lehettem anyámmal együtt, mert csak esténként találkoztunk. Igaz, hogy most meg mindig korán reggel elment anyám hazulról, én még ágyban voltam, megcsókolt és azt mondta, hogy maradjak az ágyban, neki el kell menni sorbaállani a szövetkezetben, ahol jegyre osztanak gerslit, meg tököt és kukorica-lisztet. Nem tudtam mit jelent sorbanállani, mi az a jegy, de tudtam, hogy a gersli nagyon rossz étel, mert szúrja a szájat, a tök sem valami finom dolog, még a legjobb a kukonica kenyér, mert az édes és még jobb, amikor vasárnap anyám az összespórolt kukoricalisztből máiét sütött. Ezekkel már nagyon is tisztában voltam, tudtam azt is, hogy amikor anyám azt mondja, hogy hamar hazajön, abból mindig nagyon soká lett, időről még nem volt fogalmam, de a karéj kenyerem megettem, elaludtam, a másik karéj kenyeret is megettem, nézegettem ki az ablakon, néha féltem, a takaró alá bújtam, imádkoztam hogy már jöjjön haza a mamám és ne kelljen sokáig várni, meg azért is imádkoztam, hogy hozzon zsemlét, mert annyit meséltek már nekem a zsemléről és én még nem láttam, minden vágyam pedig a zsemle volt Mikor aztán már nagyon eluntam a várakozást, felkapaszkodtam megint a széles ablakpárkányra és néztem ki az Üllői úton lezajló világtörténelemre.

Aztán egy szép napon, kézenfogott az édesanyám és elvitt az iskolába. Kaptam egy kopott, sárga iskolatáskát, egy palatáblát, meg egy palavesszőt. Anyám pedig mindig elkísért az iskolába, de értemjönni nem tudott mindig. Arra is emlékszem, hogy nyullábbal töröltük a táblát és egyszer elvitte a macska. Aztán leszedték a vöröszászlókat és a mogorva bácsi is elment az iskolából, csak a kedves tanitónéni maradt,

akit nagyon szerettem. Két napig nem mentünk iskolába és az ablakból néztem megint a történelmet, idegen katonák jöttek. Aztán ez is elmúlt. Szpáhik meg románok mentek az Üllői utón, akkor nem tudtam, hogy mit jelent, csak azt láttam, hogy a nagyok szomorúak és azt mondták elveszett a háború és anyám minden este, mikor én már elaludtam, sírt az ágyban és amikor felébredtem, láttam, hogy sír és annyit már tudtam, hogy a sírás mindezzel a dolgokkal van kapcsolatban.

Megint mentem iskolába és egyszer valóságos diadalordítással jöttem haza.

— Édesanyám, azt mondta a tanitónéni, hogy holnap minden gyerek hozzon egy tányért, meg egy kanalat magával, mert az iskolában kapunk ebédet, valami nénik jönnek és olyant fogunk enni, amiről eddig csak a mesékben hallottunk.

Megint nem értettem meg az anyámat, hogy nem örült ennek a hírnek, hanem sírt, amikor azt hitte nem látom.

Alig vártam, hogy másnap legyen. Minden gyerek az Üllői úton boldog mosollyal csörgette pléhtányér- jában a kanalat, volt olyan, aki egész lábast hozott. Soha még úgy nem vártuk az utolsó csöngetést. Délben átmentünk a negyedik osztályba, mert ennek volt a legnagyobb terme. Fehérruhás idegen nénik álltak az asztalnál, előttük nagy lábasokban valami nagyon finom illatú étel. A tanitónéni azt mondta, messze a tengeren túl van egy nagy ország, Amerikának hívják és ott meghallották, hogy a magyar gyerekek nagyon szeretnének olyan dolgokat enni, amit a háború miatt nem lehet és az ottani jóságos bácsik, meg nénik ide- küldték szeretettel és ez a szemüveges néni, akinek a karján a piroskeresztes szalag van, nem tud beszélni magyarul, ő hozta ezt a finom dolgot nekünk és ez most igy lesz, minden héten kétszer kapunk amerikai ebédet. Most pedig imádkozzunk: Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott.

Harsogva mondtuk az imát és a nyakunk me- resztgettük a lábasok fölé.

Egymásután mindegyik tányérba belemert a szemüveges idegen néni egy nagy kanál édes, zamatos, jóízű fehértésztát és rajta a minden gyerek álmát, a csokoládét. Eddig csak a meséből ismertük, hiszen a boszorkány háza ahová Jancsit és Juliskát csalogatta volt csak csokoládéból, mi ilyent eddig nem ismertünk, csak gerslit, meg tököt.

A padokban ültünk és habzsoltuk, kanalaztuk a tésztát, már az arcunk is maszatos, csokoládés volt, letöröltük az újjunkkal és lenyaltuk az újjunkat. Azt mondták, hogy aki akar, mégegyszer jöhet, mindany- nyian mentünk, tolakodtunk a csokoládés tésztáért.

21