Fraternity-Testvériség, 1978 (56. évfolyam, 1-4. szám)

1978-04-01 / 2. szám

A szemüveges néni mosolygósán mérte, megint minden lábasba, tányérba, katonacsajkába tetézett kanállal. Amikor a második tányér csokoládés tésztát már majdhogy nem megettem jutott eszembe, hogy kellene vinni haza, az édesanyámnak, aki máma megint csak kukorica kenyeret, meg gerslit evett. Biztos ő is szeretne enni ilyen jót, mert még ő sem ehetett ilyen finomat. Nagy önuralommal, a tányérom alján egy kis kupac tésztát meghagytam és nem ettem meg. Nem tudtam, hogy szabad-e vagy nem elvinni, mindenesetre nem akartam, hogy meglássák. Már éppen vége volt az ebédosztásnak és indultunk kifelé az ajtón. Az ajtóban ahogy igyekeztem kifelé, egy negyedik osztályos nagy gyerek, meglökött és lapostányérom kirepült a kezemből és az anyámnak spórolt csokoládés tészta kifordult a padlóra, éppen a nénik elé. Sírni kezdtem. Szégyeltem is a dolgot, meg arra gondoltam, hogy most nem vihetek semmit haza, még meg is haragszanak rám, amiért elvittem az ebédet és talán legközelebb már nekem nem is fognak adio. Sírtam.

A tanítónénim odajött hozzám, megsimogatta a fejem és azt mondta, hogy miért nem maradtam addig ülve a padban, amig meg nem ettem, akkor nem ömlött volna ki a tésztám. Közben a takarító kutyája beszaladt és pillanatok alatt felhabzsolta az én csokoládéstésztám, amit anyámnak akartam vinni. Még jobban sírtam. Az idegen néni is odajött hozzám és kérdezték, hogy még éhes vagyok-e, üljek le a padba adnak még egy kanállal. Akkor bevallottam, szepegve, hogy nem én nekem kell, hanem haza akarom vinni az édesanyámnak, ő sem evett még ilyen finomat biztosan. Láttam, hogy elkomolyodnak a nénik és az egyik tanítónéni az idegen, szemüveges amerikai néninek mondott valamit, amit én nem értettem. Gondoltam, hogy baj lesz, majd most megszidnak, hogy ime telhetetlen voltam, adtak kétszer is, aztán most még elakarom vinni is. Legjobban szerettem volna elszaladni, de nem lehetett, mert körülvettek.

Azt vártam, hogy megfognak, szidni. A szemüveges néni lehajolt hozzám, megsimogatta a fejem, megölelt és megcsókolta az arcom. Nem értettem. Azt is láttam, hogy sírt a tanítónéni, gondoltam, hogy megint valami a háborúval kapcsolatos, de már menni szerettem volna, nagyon kínosan éreztem magam, a többi gyerek már elszéledt. És ekkor történt a csoda. A szemüveges néni odavitt a a nagy fazékhoz és nem az én kis lapos pléh tányéromba, hanem egy nagy kék lábosba szedett csokoládés tésztát, egészen peremig. Letakarta papirossal, hogy ne látszék, aztán még beszélt hozzám, de én semmit nem értettem. A tanítónénim mondta, hogy az amerikai néni nagyon örül, hogy én gondoltam a mamámra. Nem értettem, hogy miért örül ő annak. Azt is mondták, hogy ez

szép dolog és kérdezték, hogy hol van a papám, mondtam, hogy Istenke megírta édesanyámnak, hogy most már nemsokára hazaengedi a háborúból és akkor mindig velünk fog maradni. Még sokat beszéltek hozzám, amik nagy részét nem értettem. Aztán az ajtóban voltam már, amikor eszembe jutott, hogy elfelejtettem megköszönni, mégegyszer visszamentem, nem szívesen, de arra gondoltam, hogy anyám megfogja biztosan kérdezni tőlem, hogy megköszöntem-e. A szemüveges amerikai néninek magyarul mondtam: köszönöm szépen néni kérem, aztán lángvörös árccal futottam hazáig.

Most nem érdekelt semmi látványosság, pedig az Üllői utón a történelem hömpölygött tovább. Arra vigyáztam csak, hogy valaki el ne vegye, vagy ki ne lökje a kezemből a féltve őrzött kincset.

Alig vártam, hogy anyám hazajöjjön. Már sötétedni kezdett a délután. Én az ablak párkányon ültem és kicsit féltem, mert a szoba bútorai rejtelmes árnyékká nyúltak a homályban, de az utcán még világos volt és legalább jártak az emberek, nem voltam egyedül, néha rámnevettek, megkoppantották az ablaküveget is. Lestem a sarkot, hogy mikor tűnik fel az édesanyám sárga kabátja. Ujjongtam az örömtől, amikor megláttam. Az ajtóig szaladtam eléje.

És aztán következett a nagy beszámoló. Elmeséltem anyámnak, hogy volt, hogy milyen jót ettünk, hogy kilökték a tányéromból, amit hazaakartam hozni és az amerikai néni megcsókolt és adott egy nagy lábossal. Odatártam a lábos csokoládéstésztát és anyám ahelyett, hogy örült volna a csokoládéstósztá- nak átkarolt és sírt. Sírt, mert a könnyei ráhullottak a hajamra, meg az arcomra. Mégint nem értettem, de azt tudtam, hogy biztos megint a háborúval van kapcsolatban.

Ekkor találkoztam életemben először Amerikával és nagyon sokáig még később, amikor már a földrajzban is tanultam, Amerika hallattára mindig a jóságos arcú szemüveges néni és a lábas csokoládéstészta jutott az eszembe.

☆ ☆

Magyar Tánccsoport San Franciscóban

Németh Lajos, tánctanár tagunk tanításával kiváló magyar tánccsoport működik a Stephaneumban, San Franciscóban. Már TV előadáson is szerepelt a kitűnő gárda.

Ugyancsak magyar labdarugó csapata van a Bay Areanak a kitűnő Belisch Bandi edző vezetésével, aki a csapat tagjait is az Egyesületnél fogja biztosítani. A csapat jól játszik és minden segítséget megérdemel. Egyesületünk alakulása óta segíti a csapatot.

22