Fraternity-Testvériség, 1974 (52. évfolyam, 1-12. szám)

1974-10-01 / 10-12. szám

Megfordult, rómeredt az illetőre.

A Santa Claus volt, akivel a mozi előtt találkozott.

A Santa Claus abbahagyta a csengettyűrázást s mosolyogva nézett a rendezőre.

— Maga magyar? — kérdezte a rendező.

— Igen — felelte a fehérszakállas alak.

—- S honnan tudta, hogy én is magyar vagyok?

— Rendező úrról mindenki tudja, hogy magyar. Ha a lapok írnak róla, mindig a neve mellé teszik, hogy “Hungarian born”.

— Akar valamit tőlem?

— Nem.

— Akkor mért követett?

— Nem követtem kimondottan. A “dzsáb”-omhoz tartozik, hogy az utcán sétáljak és rázzam a csengety- tyűt.

— Magának ez “dzsáb”-ja?

Igén. Különben filmszínész vagyok. De csak extra. Mint tudja rendező úr, itt a statisztákat hívják extráknak. Az ember ül otthon a telefon mellett és várja, hogy a casting office a stúdióból felhívja. Ha jön a felhívás, akkor az ember 35 dollárt kap egy napra. Nem rossz pénz, csak az a baj, hogy a felhívás ritkán jön. Előfordul, hogy hónapokig egyáltalán nem jön. Különösen mostanában, amikor a hollywoodi filmek nagyobbrésze külföldön készül. Mit tehet ilyenkor az ember? Esti dzsábot keres, hogy napközben nyugodtan várhassa a felhívást. így lettem Santa Claus.

Továbbindultak a Boulevardon. A Santa Claus folytatta:

— Voltaképpen tányérmosó akartam lenni, vagy kidobólegény, valamelyik bárban. Ezek a “dzsáb”-ok azonban már foglaltak voltak. Akkor pillantottam meg a “See’s Candy” című cukorkaárúhőz ablakában a táblát: “Santa Claus wanted!” Először gondolkoztam, bemenjek-e. Sose szerettem ugyanis ezt a Santa Claus-féle figurát. Amolyan bohócnak tartottam, akivel csak megcsúfolják a karácsonyt. Az én emlékemben másképp él a karácsony hangulata. Hóeséssel, éneklő pásztorokkal, jászollal, Kisjézuskával. De ahogyan ott álltam a “See’s Candy” előtt, megkordult a gyomrom. Eszembejutott, hogy aznap még nem ettem. Meg az is, hogy a telefontársaság felhívott, hogy ha egy héten belül nem fizetek, kikapcsolják a készülékemet. Erre bementem s vállaltam a “dzsáb”- ot. A feladatom, hogy az utcákat járjam, csengessek és osszam a “See’s Candy”-féle cukorkát. Az emberek megkóstolják a cukorkát s tódulnak a “See’s Candy”- be. Harmadnap öt centtel felemelték az órabéremet, ami arra vall, hogy valóban fellendítettem a busi- nesst. Rendező úr is parancsol egy cukorkát?

Hátáról előrelendítette a csillagokkal telepity- kézett piros zsákot, belenyúlt s egy marék cukorkát tartott a rendező elé.

A rendező ránézett, nem vett a cukorkából.

— Igaza van — mondta erre a Santa Claus —, jobb volna szaloncukrot kapni ilyenkor. Fehér sztaniolban, kicsipkézett végű papírba takarva. Emlékszik, rendező úr, hogyan lengtek a karácsonyfán? Anyám maga szokta főzni a szaloncukrot. Maga takargatta be a sztaniolba is. Emlékszem, már hetekkel előbb dolgozott vele. Mialatt én aludtam, mialatt kint esett a hó, mialatt a vidéki kisváros is csendesen szunyókált a hódunna alatt, anyám virrasztott és nekem készítette a szaloncukrot.

A rendező megállt. A La Breánál voltak. A sarkon ott csillogott a nagy, sötétpiros Cadillac.

Azzal visszafordult a Santa Claushoz:

— Várjon még —- mondta a rendező a soffőrnek.

— Vidéki kisvárosban született?

A Santa Claus vállára billentette a cukorkás zsákot s továbbindult a rendező mellett.

— Igen, ott születtem — felelte —, anyám, aki imádta a vidéket, azt akarta, hogy ott is maradjak. De én az érettségi után Pestre szöktem. Mindenáron színész akartam lenni. Az is lettem. A Nemzeti Színházhoz kerültem s már egészen szép szerepeket kaptam. A filmen is gyakran szerepeltem. De valami ellenállhatatlan vágy égett bennem: külföldre menni. Úgy éreztem, csak ott érvényesülhetek igazán, ott vár az igazi siker, a karrier. A külföld, persze, Hollywoodot jelentette. Nem volt azonban lehetőség, hogy jöjjek. A színházat, a filmet vasmarokkal szorította a kommunizmus. Ez a vasmarok szétpattant a szabadságharccal. Mikor menekülés közben betoppantam anyámhoz s megmondtam neki, hogy Hollywoodba akarok jönni, a szívéhez kapott. November közepe volt, esett a hó. “Hollywoodban öröktavasz van” suttogta anyám “ott sohasem esik hó. Le tudnál mondani a hóról? . ..”

A rendező megtorpant. Az arcához kapott, aztán a homlokán simított végig. Aztán nekidőlt a közeli villanyoszlopnak.

— Valami baj van? — kérdezte a Santa Claus.

A rendező nem felelt. Csak nézte a fehérszakállas

alakot.

Az tovább beszélt:- Ahogy Hollywoodba értem, mindjárt a rendező urat kerestem. Tudtam, hogy az első lépéseknél segítségre van szükségem. Kihez fordulhatnék, gondoltam, ha nem valamelyik magyar filmeshez? Rendező urat hírből nagyon jól ismertem. Büszkék voltunk rá otthon is, a színháznál, filmnél. Biztos voltam benne, hogy felkarol. Ne tessék félreérteni. Ezt