Fraternity-Testvériség, 1974 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1974-01-01 / 1-3. szám
FÜRY LAJOS: MÁRCIUS A KATONA KÓRHÁZBAN Nagyanyám szobáját különösen respektáltuk. Kivételes alkalmakkor nagyanyám behívott bennünket és megmutogatta a szoba kincseit. Sok kincs volt abban a szobában, gyerek szemünk alig tudott betelni vele. Nagy, bőrkötéses, nehéz, szakadozó könyvek, amelyekből még egykor szépapánk Losonczon tanított. Petőfi Sándor költeményes könyve, ahogyan azt első ízben kinyomták. Aztán dobozba gyűjtött és színes szalaggal átkötött sárga papíroson, kusza fekete írás. Kossuth Lajos kezeírása, mondta nagyanyám és megcsillant a szeme. Egy másik dobozban Kossutli bankók voltak. Sok, szépen kisimítva és egymásra rakva. — Ez nem jó pénz nagymama? — kérdeztük kíváncsian nézegetve a fakult pénzeket. Nagymama óvatosan visszacsomagolta és úgy mondta. — A legjobb pénz, amit valaha is nyomtak, dekát — Sóhajtott csak és nem fejezte be, hogy mit akart mondani. A falon rámában nagy képek. Mind ismertük már. Ez az első Zrínyi Ilona, az ott az a csúnya, vékony bajuszos, kopaszfejű, Thököly Imre. Nem szerettem ezt a képet, pedig a fokosát olyan büszkén tartotta a kezében. Rákóczi Ferenc nagyon szép volt. Kossuth Lajos a szoba közepén és körötte koszorú. Kossuth Ferenc látogatóban is volt nálunk és nagymama külön őrizte az emléket tőle. Nyolcán gyerekek, az unokák álltunk nagymama körül és vártuk, hogy mi következik. Tudtuk azt is, hogy nagymamának mindig van valami finom süteménye, cukorkája és ha rendesen viselkedünk, akkor kapunk belőle. A szobának azonban igen szigorú szabályai voltak. Le kellett jól törölni a lábunkat és odakint leverni a homokot és a port a nadrágunkról, sem békát, sem verebet, sem bogarat nem szabad volt a zsebünkben bevinni, a golyó, vagy kulcsok, patkó maradhatott. Odebent nem volt szabad az orrunkat szívni és verekedni. Ezt Jancsi sokszor ki is használta és szemtelenkedett, odakint nem mert, mert ő volt a leggyengébb és megvertük. Félkaréjban körülálltuk a zongorát és figyelmesen vártunk. A nagymama előbb beszélt a magyar szabadságról, a piros sapkás honvédekről, Kossuth Lajosról, Bem apóról, meg Klapkáról aztán leütötte a zongorát és énekelni kezdett. A harmadik próba után már mind harsányan énekeltük nagymamával — Kossuth Lajos azt üzente Elfogyott a regimentje — Odakint az ablak alatt Misa az orosz fogoly éppen söprűt készített és ő is velünk énekelt. Karcsi még nem tudott beszélni, de most ő is tátogott és énekelte a Kossuth nótát. Amikor a végére értünk nagymama szemében láttam, hogy könny van, nem tudtuk, hogy mért sir. — Tudjátok, hogy ma van március tizenötödike — Nem sokat jelentett nekünk, inkább az, hogy kaptunk süteményt, meg nemzeti szalagokat a kabátunkra. Nagymama hirtelen felkapott összecsókolt bennünket és utána kiszólt. — Készüljetek, elmegyünk a kórházba a katonákhoz, aztán kinyissátok ám a torkotokat, ha majd ott leszünk a katonáknál. — Az öreg, roskadozó konflisból, mint a szöllőfürtök úgy lógtunk ki, amig a botladozó ló, széles patáival csapkodta egyhangúan az Üllői út keramitját. Nagymama fékét kabátban volt és nagyon tetszet nekem. Egyenes tartáséi, fehér hajú és kemény beszédű. Nem félt senkitől és semmitől. Egyszer régen hallottam, ahogy a felnőttek mesélték, hogy betörő járt nagymama szobájában, nagymama piszkavassal kergette és szaladt utána és a folyosó végén érte utói. A betörő szorongatott helyzetében szembefordult nagymamával, de annak a kezében, mint a pöröly járt a vaspiszkáló. És a betörő kétségbeesetten kiabált segítségért. Ilyen asszony volt a nagyanyám. Képzeletemben ő utána mintáztam meg magamnak azokat a hires magyar asszonyokat, akik a török ellen harcoltak és akik nem féltek semmitől és senkitől. A kórházban ismerték nagymamát. Először az irodába ment be és mi azalatt a folyosón várakoztunk és beleselkedtünk a szobákba. A fehér ágyakon, mindenütt katonák feküdtek. Nagyon sokan. A folyosó végén is, láttunk katonát, akinek már csak szalmazsákja volt, mert ágy nem jutott neki. A nagy bajuszos, fehérköpenyes orvossal jött ki a nagymama. Bementünk az első nagy szobába, a járó beteg, meg a mankós katonák körénk sereglettek. Nagymama Katóka felé bökött a szemével. Kató volt a legidősebb köztünk, már az első osztályba járt és tudott szavalni. Kiállott a középre és szavalni kezdett. — Talpra magyar, Hi a haza.. .— Néha segíteni kellett nagymamának, aztán az esküt négyszer is elmondta Katóka és majdnem elsírta magát, amikor belezavarodott, de a katonák tapsoltak és integettek. Most következtünk mi. Le nem vettük a szemünk
