Fraternity-Testvériség, 1973 (51. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1-3. szám
Mit'szólna Petőfi ahhoz, hogy a mai magyar nemzedék legnagyobb költőjének, Illés Gyulának, legszebb alkotása: “Egy mondat a zsarnokságról” ma otthon nem jelenhet meg. Vajon ha ma Petőfi élne és költő lenne a rab Magyarországon megjelenhetnének-e zsarnokságról írott költeményei? Hogy Petőfi szabadságért dobogó szívét orosz lándzsa szúrta át? Hogy a szabadságot 1948-ban az orosz hadsereg tiporta le? A magyarság otthon és idegenben Petőfi szellemében az egész és osztatlan szabadságot kell, hogy követelje a magyarság számára ma is. Március idusán ebben a szellemben rendeztük meg az amerikai magyar szervezetekkel karöltve az ország fővárosában, Washington, D. C.-ben — a Petőfi kiállítást és ünnepségeket és indítottuk el az ország minden tája felé, hogy mind hajdan egy emberként induljon meg és álljon talpra az emigrá- ciós magyarság és követelje Petőfi szellemében a teljes szólás és sajtó szabadságot irodalomban, politikai és társadalmi életben egyaránt, s követelje az idegen, elnyomó hatalom kivonulását, hogy végre szabad és független legyen a magyar atyáik véráztatta földjén. Nagy Petőfi égő lelked Szálljon ma be minden házba És legyen úgy, miként akkor Légy lángoló magyar fáklya. Légy fergeteg légy zivatar S kiáltsd annak, aki alszik Talpra magyar, talpra magyar. Nagy Petőfi égő lelked Hirdesse, hogy szent az eszme Ha egy a szív, egy a nemzet Semmi sincsen még elveszve, Győzni tud az, aki akar Ez a két szó cseng fülében Talpra magyar, talpra magyar. GYÖNGYSZEMEK PETŐFI VERSEIBŐL A MAGYAR NEMZET Járjatok be minden földet, Melyet isten megteremtett, S nem akadtok bizonyára A magyar nemzet párjára. Vajon mit kell véle tenni: Szánni kell-e vagy megvetni? — Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító Szemet-lelket andalító, És oly gazdag! ... aranysárgán Ringatózik rónaságán A kalászok óceánja; S hegyeiben mennyi bánya! És ezekben annyi kincs van, Mennyit nem látsz álmaidban. S ilyen áldások dacára Ez a nemzet mégis árva, Mégis rongyos, mégis éhes, Közel áll az elveszéshez. S szellemének országában Hány rejtett gyöngy és gyémánt van! S mindezek maradnak ott lenn, Vagy ha épen a véletlen Föl találja hozni őket, Porban, sárban érnek véget, Vagy az Ínség zivatarja Őket messze elsodorja, Messze tőlünk a világba, Idegen nép kincstárába, És ha ott ragyogni látjuk, Szánk-szemiinket rájok tátjuk, S ál dicsőséggel lakunk jól, Hogy ez innen van honunkból. Ez hát nemes büszkeségünk, Melyről annyiszor mesélünk? Azzal dicsekedni váltig, Ami szégyenünkre válik! ... Csak a magyar büszkeséget, Csak azt ne emlegessétek! Ezer éve, hogy e nemzet Itt magának hazát szerzett, És ha jőne most halála, A jövendő mit találna, Mi neki arról beszélne, Hogy itt hajdan magyar éle? S a világtörténet könyve? Ott sem lennénk följegyezve! És ha lennénk, jaj minékünk, Ezt olvasnág csak felőlünk: ’’Élt egy nép a Tisza táján, Századokig lomhán, gyáván.” — Oh hazám, mikor fogsz ismét Tenni egy sugárt, egy kis fényt Megrozsdásodott nevedre? Mikor ébredsz önérzetre? Pest, 1846, december NEMZETI DAL (folytatás az 1 oldalról) Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi mégis láncot hordtunk! Ide veled, régi kardunk! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, É!s áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok istenére Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Pest, 1848, március 13 3
