Fraternity-Testvériség, 1969 (47. évfolyam, 1-12. szám)

1969-05-01 / 5. szám

Wass Albert:

MAGYAR SZEMMEL

Amerika földjén megtörtént a hirtelen, az elképzelhetetlen. Bekövetkezett az, amit néhányan megjósoltunk ugyan jóelőre, de magunk sem hittük el egészen, hogy valaha is bekövetkezhet. Egy maroknyi bandita állig fölfegyverkezve megszállta az Egyesült Államok egyik legrégibb és legtekintélyesebb egyetemét és töltött puskával kényszerítette az egyetem elöljáróságát a feltétel nélküli megadásra. Egy jelentéktelen de erőszakos kisebbség fegyverek segítségével ráerőszakolta akaratát a többségre, a törvény őreire s ezzel felrúgta az alkotmányt és lábbal tiprott mindent amit az Egyesült Államok elvi és erkölcsi alapkövének ismerünk. Ami pedig a legfélelmetesebb az egészben: mindenki csak a fejét csóválja, de egyetlen kéz sem emelkedett még föl ezeknek az alapelveknek a megvédelmezésére.

Az ember elnézi olykor a televizióban lezajló vadnyugati történeteket s arra gondol, hogy micsoda világ lehetett akkor. Márpedig az igazság az, hogy még akkor is, amikor ennek az országnak egyes vidékein az ököljog uralkodott egyedül, a többség akarata győzött, úgy jóban mint rosszban. “Dead Valley” vagy “Dodge City” hajdani lakóit, rajtaütéssel ugyan meglephette olykor egy- egy rablóbanda, de a fosztogatás után takarodnia is kellett hamarosan, különben a fölgerjedt lakosság előbb- utóbb módot lelt volna arra, hogy számbeli fölényénél fogva rostává lőjje az erőszakoskodókat.

A Cornel University esetében azonban ilyesminek még nyomát se látjuk. Harmincegynéhány “afrikai” legény puskákkal és pisztolyokkal ráerőszakolta akaratát több mint kétezer tanárra és adminisztrátorra, több mint húszezer diákra s utána mintha nem történt volna semmi, mindenki vonogatja a vállát s a gonosztevők amnesztia védőpalástja alatt békében tervezgethetik a következő lépést.

Elismerjük, hogy az utolsó ötven esztendő inváziói megtöltötték ezt az országot több milliót kitevő olyan lelki és szellemi alkatú bevándorlóval akinek eszménye inkább a rendbontás mint a rend, inkább a rombolás mint az építés, inkább felelőtlenség és köpenyegforgatás mint felelősség és hűség. Ez azonban nem nyújt elegendő magyarázatot arra, hogy miképpen vált gerinctelenné és megalkuvóvá az amerikai nép nagy többsége. Miféle méregnek a hatása változtatta át ezt a népet ötven esztendő leforgása alatt annyira, hogy saját nagyapja nem ismerne reá?

Olyan kérdés ez, melyre feleletet adni csupán hosszú és részletekbe menő kutatómunka árán lehetne. Ki kellene vizsgálni minden egyes bevándorló-csoport hatását, ezeknek a hatásoknak a fővonalait, a világnézeti válságok hatásait, a jólét hatását egymagába véve és végül is, mint legfontosabb tényezőt, a világuralommá való emelkedés különböző lépcsőfokainak okait és hatásait az amerikai lélekre.

Egy azonban kétségtelen. Az a régi, gerinces, elveihez makacsul ragaszkodó Amerika, mely nagy férfiakat és nagy célokat adott az emberiségnek, ma már nincsen többé. Itt-ott még találkozik ugyan az ember egy-egy régivágású legénnyel, akinek még ökölbe tud szorulni a keze, de már csak a távoli farmokon, kisvárosok benzin- kutjainál. Nincs belőlük ott, ahol az ország sorsát és jövendőjét szövik. A Cornel-i események tükrében tisztán érthetővé válik a Pueblo rejtvénye, a Viet-Nam-i háború elhúzódása, a legújabb északkoreai agresszió és mindaz a sok más esemény, mely egybeszövődve valóságos szőnyeget képez ma már. Egy szcnnyes-rózsasziníí szőnyeget, mely fokozatosan lefele vezet s melyen az Egyesült Államok tekintélye egyre inkább mélyebre süllyed a világpolitika fortélyos iszapjában.

Amerika válságos időket él, anélkül, hogy tudna róla. A optimisták abban hisznek, hogy átvészeli baj nélkül. Hogy az “amerikai szellemiség” hamarosan újra megleli lába alatt a szilárd talajt és minden rendbe jön. Lehetséges, hogy ez a bizakodás jogos. Egy dolog azonban kétségtelen. Szép szó és okos gondolat ma már egymagában nem elég arra, hogy megmentse ennek az országnak a belső helyzetét. Ököl is kell hozzá. Jó, régi, vadnyugati ököl. Még pedig hamarosan.

Mi magyarok, kiket ide vetett a sors, kiket ennek az országnak a népe befogadott s otthonnal, biztonsággal látott el, tartozunk annyi hűséggel ennek az új befogadó hazának, hogy ha egyebet nem is tehetünk érte, de legalább igyekszünk felnyitni az alvók és álmodok szemeit. Szavunknak hitele van, mert mi már szenvedő áldozatai vagyunk annak az alattomos összeesküvésnek, mely ma már Amerikát próbálja megfojtani. Mely összeesküvés már akkor elkezdte Amerika megdöntését, amikor Európa szétrombolására befolyásolta ennek az országnak naív és éretlen vezetőségét. Lassan minden erődöt lerombolt mely védelmül szolgálhatott volna a kereszténység, az emberi szabadság és a békés fejlődés számára, míg végül Amerika maradt csak, egyedül.

Az “ugye próbáltam megmondani nektek huszonöt évvel ezelőtt” ma már nem sokat segít, még akkor sem, ha belátják igazunkat, azok, akik annak idején nevetve leintettek. A fiatalokat kell meggyőzzük valamiképpen arról, hogy ez az út pusztulásba vezet. Hogy az “emberi értékek” nem változtak és nem változnak. A hűség ma is hűség, a becsület ma is becsület, a tisztesség ma is tisztesség s a rend ma is mindennek az alapja. Meg kell magyarázzuk nekik, hogy Isten nem halt meg, mint ahogy szószólóik elhitették velük. Isten ma is ugyanazzal a mértékkel mér s aki gonosz magot vet pusztulást arat. S végül meg kell értessük velők az emberi élet legfontosabb titkát: senki szájába nem repül sült galamb. Mindenért amit kivánunk tennünk kell valamit. S ha úgy kívánja a hűség, elveinkért, igazságunkért síkra is kell szálljunk néha. Nem állhatunk örökké a tömegek szélén, bamba fejcsóválgatással bámulva, hogy egy maroknyi haramia miképpen szegi meg a törvényeket. Ma Cornel, holnap máshol. Ma az egyetem, holnap az egész ország.

5