Fraternity-Testvériség, 1969 (47. évfolyam, 1-12. szám)
1969-02-01 / 2. szám
^Szépirodalom— HUMORESZK Szilvassy László: Valamit tenni kéne... De mit? Tudniillik a dolog úgy történt, liogy szombaton este, minekutána dolgom végezetten hazafelé ballagtam, összetalálkoztam egyik régi ismerősömmel, aki arról híres, hogy roppantul szívén viseli a Haza sorsát. Szombatonként pedig pláne, mert olyankor egybegyűlnek a Haza sorsán aggódók és míg szíveik a honfilángtól égnek, a felfelcsapó lángokat serény kadarka öblögetéssel próbálják úgy-ahogy lokalizálni, több-kevesebb sikerrel. Régi ismerősöm szemmel láthatólag sikerrel "lokalizált”, minek folytán karomba csimpaszkodott és zokogástól elcsukló hangon suttogta a fülembe. — Valamit tenni kéne, komám! Valamit okvetlen tenni kéne! — De mit? — érdeklődtem óvatosan. — Akármit, pajtás, akármit, mert ez így nem mehet tovább! — mondta és minden átmenet nélkül, — mondhatnám orozva, — megcsókolt. Rém szégyenlős természetű vagyok, pláne ha férfiak csókolgatnak. A hölgyektől mégcsak eltűröm valahogy, ha nehezen is, de a férficsóktól súlyos emésztési zavaraim támadnak. Különösen akkor, ha a csóknak “direkt-termő” szaga van. Ennek pedig az volt. Némi fokhagyma-illattal enyhítve. A csók után rövid, de hangos zokogásba tört ki. Szerencsére senki sem volt a közelben, így sikerült az ügyet minden különösebb botrány nélkül megúsznunk. Elkísértem az öreg fiút a lakásáig. Közben kiöntötte a szívét előttem. Más egyebeket is kiöntött, de az nem tartozik szigorúan véve a történethez, így csak futólag említem. Mindenesetre, mire a kapujukhoz értünk, szemmel láthatólag megkönnyebbült úgy szívileg, mint gyomorilag. A kapunál melegen elbúcsúztunk. Én jobbra mentem, ő pedig becsöngetett, feltehetőleg ölelő karokkal váró becses nejéhez. Gyomorháborgásom a friss levegőn hamarosan elmúlt, a “valamit tenni kéne” azonban tovább kavargóit bennem. A hazafelé vezető út további részén legalább nyolcvanhatszor elismételgettem magamban; — valamit tenni kéne! De mit? Mert tetszik tudni nem olyan egyszerű a dolog. Nem akarok hosszú lenni, így mindjárt az elején kezdem. Talán tetszenek még emlékezni a magyarok eredetének legendájára a csodaszarvassal kapcsolatban. Nekem úgy rémlik, mintha két legényről lett volna szó, — Hunorról és Magorról. Az előbbitől származtatjuk a hunokat, az utóbbitól a magyarokat. Na mármost. Szinte hihetetlennek tartom, hogy a famíliában ne lett volna egy harmadik gyerek is a fent- említett kettőn kívül, — esetleg egy leányka, — akit teszem azt Tsak A Zértsének, új magyarsággal Csak- azértse hívhattak s aki, — mondom ez csak feltevés, — lelietett az őse az emigrációnak. A történelemkönyvek nem említik ugyan, de szinte kizárt dolog, hogy egyazon ősöktől származzanak a "magyarok” és az “emigránsok”. Irányított történetírásunk hanyagul kihagyta Tsak A /értse históriáját a tankönyvekből és csak most, ezer és egynéhány esztendő múlva kell rádöbennünk a hiányosságokra. Érdekes, hogy a két népfaj szinte ugyanazt a nyelvet beszéli, alig észrevehető eltéréssel, testalkatilag is sok a hasonlatosság közöttük és a vállalkozói szellem hasonlatossága is rokonságra vall. Szembetűnő különbség, hogy míg a magyarokban fantasztikus összefogó erő van, addig az emigránsokban a szétlökő erő dominál. Hosszú idő óta tanulmányozom a kérdést: vajon mi ennek az oka? de eddig még nem sikerült a dolog nyitjára jutnom. Kitartó természet vagyok, nem adom fel könnyen a reményt és addig kutatgatok, míg előbb vagy utóbb, de fényt derítek az ügyre, s ha majd már fény derült rá, megkezdhetjük a “valamit tenni kéne ...” folyamatba helyezését is. Mert, hogy emiatt kesergett szegény, honfibúban tönkre locsolódott barátom is. Mivel, hogy nincs egység. Aliányan vagyunk, annyifelé húzunk. Szerencsére ráérő ember vagyok, jóformán alig több mint tizenhat órát dolgozom naponta, így van időm bőven a töprengésre. Teszem is állandóan és azt hiszem, hogy már igen közel járok a tökéletes megoldáshoz. Mint már előbb említettem, igen valószínűnek látszik, hogy a történelemkönyvekből kimaradt, harmadik törzs, a Tsak A Zértse ivadékai vagyunk, így magából folvik a megoldás. Ha kölcsönös szeretetben képtelenek vagyunk egyesülni, egyesüljünk kölcsönös undorodási alapon! Ennél mi sem könnyebb. Mi értelme annak, hogy erőtlen széttagoltságban, hermetikus elszigeteltségben éljenek egyesületeink és a messze távolból utálják egymást, mikor ugyanezt megtehetik egymás mellett is? Mi szükség arra, hogy kiilön- külön “szeretetotthonokéban sziszegjünk egymásfclé, mikor azt annak rendje és módja szerint, egy fedél alatt is könnyedén megtehetjük? Hol van előírva, hogy harmincöt-negyven felé fizessünk lakbért, — egy csomó pénzt elherdálva, — mikor azt a summát sok-sok, szép, egymást bosszantó célra is felhasználhatnánk (tüsszentőpor, viszketőpor, ciánkáli stb.). 6
