Fraternity-Testvériség, 1968 (46. évfolyam, 1-12. szám)

1968-02-01 / 2. szám

Dr. Béky Zoltán:

Lelkészeink és Világi Munkásaink Együttműködése Egyesületünk Szolgálatában

Azt hiszem, hogy nem mondunk sokat akkor, amikor leszögezzük, hogy az Amerikai Magyar Református Egyesület múltjában lelkészeink, egyházaink világi vezetőivel, osztálykezelőinkkel karöltve milyen rendkívül nagy szerepet játszottak. Ennek a közös együttműködésnek az eredménye a ma valóban naggyal és hatalmassá fejlődött Református Egyesület.

M ár az alapítás történetileg bizonyítható körülményei is erre mutatnak. 1896-ban, azon a történelmi jelentőségű gyűlésen Trentonban, az akkori egyházi élet vezetői, lelkészek, egyházi, világi vezetők közösen gyülekeztek össze. Első céljuk a magyar refonnátusság szerves összefogása, az első Egyház Megye megalkotása és ugyanakkor egy “testvérsegitő intézménynek” a létesítése, árváink, öregeink, özvegyeink és betegeink támogatására. Az egységes amerikai magyar egyházi élet sohasem lett valóság, amiért a lelkipásztorok és egyházi világi vezetők azon a történelmi gyűlésen Trentonban összejöttek, de közös együtt munkálkodásuk eredményeként megszületett az Amerikai Magyar Református Egyesület, melyet Isten csodálatos kegyelnie az elmúlt 70 esztendő alatt éppen ennek a közös együttmunkál- kodásnak az eredményeként olv bőségesen megáldott és naggyá fejlődni engedett.

Hosszú évtizedeken keresztül ez az együttműködés lelkészek és világiak között a legszebb összhangban fennállt és valóban csodálatos eredményeket hozott. Együtt végezték a szervezés nehéz munkáját, alakították az osztályokat, vezették, kezelték, kollektálták a tagdíjakat, szervezték az uj tagokat s egymással versengtek, hogy minél több tagot vehessenek fel és tarthassanak meg Egyesületünkben.

Ez az áldott helyzet az utóbbi évtized alatt az úgynevezett uj társadalomban lényegesen megváltozott. Uj idők, uj körülmények uj problémák elé állítottak. A csupán magyarnyelvű és tipikusan bevándorló, első generációsok között végzett gyülekezeti munka is megváltozott. A kétnyelvű szolgálat terhe nehezedett lelkipásztorainkra, amely nem csupán a két nyelven végzett igehirdetést, de a gyülekezeti munka minden ágában a kettős szolgálat terhét rótta lelkipásztoraink vállaira.

Ez a megváltozott és amerikai magyar református életünk szempontjából örvendetesen nagyarányú fejlődést jelentő helyzet tette szükségessé Egyesületünk számára, hogy szervezői munkánk végzésére egy arra képzett szakértő, teljes idejű illetve félidejü munkás gárdát, úgynevezett szervezői kart képezzünk ki és

állítsunk be. Teljes tudatában vagyunk, hogy Egyesületünk fejlődésének elengedhetetlen feltétele az, hogy egyre több teljesidejü, jól képzett szervezőnk végezze ezt a munkát és hogy osztálykezelőink egyre jobb körülmények között és több szakértelemmel végezhessék Egyesületünk érdekében népünk közösségében ezt a szolgálatot.

Ennek a megváltozott körülmények között végzendő munkának eredményességéhez azonban feltétlenül szükségünk van a lelkipásztorok és egyházak minél nagyobb mérvű támogatására és a szervezőinkkel és osztálykezelőinkkel való minél teljesebb együttműködésre.

Hogyan nyújthatják lelkipásztoraink ezt az anyucira szükséges segítséget és kooperációt? Sajnálatos tényként kell leszögeznünk, hogy inesszeestünk a nagy alapitók és építők, fáradtságot nem ismerő szellemétől. Sokan ma a lelkészek közül rangjukon alulinak tartják az Egyesület érdekében való kiállást, vagy a tagszerzési és osztálykezelési munkában való aktiv részvételt. Sokan nyíltan hangoztatják azt a merőben téves és hamis nézetet, hogy “Az Egyesület csupán üzlet, business és ahhoz a lelkipásztornak nem sok köze lehet”. A mi meggyőződésünk szerint ez a felfogás rosszindulatú és nem használ sem a lelkipásztoroknak sem az egyházi élet fejlődésének sem az Egyesületnek.

M i nem akarjuk a történelmi fejlődés kerekét visszafordítani, de foglalkoznunk kell a problémával, hogy kialakulhasson ismét az az Ígéretes uj és korszerű viszonyulás Egyesületünk, lelkipásztoraink, szervezőink és osztálvkez-előink között, mely a holnap jobb szolgálatának helyes útja, mely javára van gyülekezeteinknek és Egyesületünknek is.

Xem szégyen a lelkipásztoroknak, gyülekezetük tagjainak jó biztosítást, közöttük első helyen Egyesületünket ajánlani.

Billy Graham korunk nagy evengelizatora több cikkében és igehirdetésében is hangsúlyozta, hogy a lelkipásztorok, ha munkájukat és szolgálatukat komolyan akarják végezni, kell, hogy népüket tanítsák és irányítsák arra, hogy a biztosítást: élet, tanulmányi, betegségi, öregségi stb. komolyan vegyék. Ha korunk nagy evangélizátora, akinek Istentől csodálatosan megáldott igehirdetése milliókat vitt közelebb Krisztushoz, s akinek szolgálata annyira megerősitette a mi sorainkon beiül is lelkipásztoraink, gyülekezeti vezetőink és munkásaink hitét, ha ez a nagy evangélizátor helyesnek tartja igy tanitani, akkor nem lehet az ameri2