Fraternity-Testvériség, 1968 (46. évfolyam, 1-12. szám)
1968-09-01 / 9-10. szám
Egyesületünk Nyári Iskolai Tábora Kanadában ÉN IS MEGYEK, ÉN IS...! Az ontariói református gyülekezetek áprilistól kezdve ettől a kiáltástól viszhangzottak. — Ki akart menni és hová? 1967 júliusában az Amerikai Magyar Református Egyesület anyagi támogatásával 8 napos nyári iskolatábort rendeztünk az ontarió tó partján. A résztvevők az Egyesület 7-14 éves tagjai voltak. Ezek a táborozok és a táborozóknak a szülei, hozzátartozói,—akik végig nézték annak idején a tábor záróünnepélyét,—szerte vitték a tábor hirét. Ennek volt az eredménye, hogy mikor az Egyesület ez év tavaszán ismét meghirdette a nyári iskola-tábort, de mostmár kétszer tiz napos időtartammal s nem csak fiatal tagjai számára, de minden magyar gyermek számára, egyszerűen az történt, hogy az előirt 50-50 létszámot napok alatt betöltötték és igen sok gyermeket kénytelenek voltunk visszautasitani és csak a következő évre tudtuk előjegyezni. Hát mi is történt ebben a táborban, hogy mindenki annyira vágyott jönni.—Talán egy pár rövid idézet. Pásztor Julika édesanyja, mikor testvérének gyermekeit hozta a második táborba, arra a kérdésemre, hogy hogyan van megelégedve az első táborral, amelyen leánya vett részt, olyan boldogan mondotta: “életemben most tapasztaltam először, milyen nagyszerű dolog az, mikor van valami közös élmény a leányommal. Végre van közös nyelvünk. Végre vannak gondolatok, amelyek alatt mindketten ugyanazt értjük: mikor mentünk haza Julikéval, hazáig énekeltük azokat a dalokat, amelyeket én még leánykoromban szoktam volt énekelni. Mindennél többet ért!” S Julika boldogan teszi hozzá “Jövőre én is jövök ... !” Megható volt nézni, hogy Pásztorné milyen boldogan simogatta meg leánya haját, akivel ime az angol nyelvű Kanadában is “van közös élménye.” Rapchák Béláné mosolyogva újságolja, hogy “tudja mi történt a Roneyval? Tudja, hogy hiába szólt akárki hozzá magyarul, ő csak angolul volt liajlnadó válaszolni. S most, amint egyik nap egyedül játszik, egyszer csak hallom, hogy tele tüdővel fújja: “A csitári hegyek alatt régen leesett a hó.” ügy látszik, hogy amit én nem tudtam elérni ajándékkal, fenyegetéssel, vesszővel, a tábor minden nehézség nélkül megvalósitotta. Azt t. i. hogy Roney magyarul szóljon.” Érdekes hallgatni, amint Józsa Péterné dicsekedik, hogy mikor a nagyobbik lánya, Zsuzsika, hazament a táborból, milyen rendbe tartotta szobáját, ruháját, minden, mindig a helyén volt. Csak az volt a baj, hogy ez a rendesség csak két hétig tartott. Úgy látszik ismét szükség lesz a táborra. Majd jövőre úgy megtanulja, hogy egy egész évig tart majd a rendesség.” Ezek, és az ezekhez hasonlók azok a mozaikok, Tanitók és felügyelők a Kanadai Nyári Iskolai Táborban. amelyeket végnélkül lehetne sorolni. De a gyermekeknek volt másfajta élményük is. Érdekes volt hallgatni, amikor egymás között beszélgettek, és fedezték fel, hogy nem csak Delhiban vannak magyar reformátusok, hanem Torontóban is. De még Hamiltonban, Wellandon, Port Colborban, St. Catherinesben, Peterboroban és talán az egész világon is mindenütt! De nem csak lélekben és öntudatban erősödtek meg a gyermekek, Hanem testben is. Képzett tanitók vezetése mellett tanultak úszni, magasat ugrani, kosárlabdázni, szaladni, játszani. Egész nap folyt a “munka” vagy a tanteremben, vagy a vízben, vagy a sportpályán vagy a játék-téren, vagy a zongora mellett. Cstaorditás, a győztes csapat ünneplése, népdalok zengése, kacagás, harci játék fárasztotta ki a táborozókat minden nap. S a táborozás végén mindkét tábornak a résztvevői azzal hagyták el a tábort, hogy jövőre . . én is jövök! én is . . . !” + A kanadai magyar reformátusok még sokkal jobban érzik a kissebbségi életnek minden problémáját, mint az USA-ban élő testvérek. Egy-egy helyen sokkal kevesebben élnek. S ezek a helyek is sokkal jobban szét vannak szórva. A magárahagyottságnak az érzése sokkal nyomasztóbb. Ez a tábor azért volt nagyon fontos, azért sikerült olyan jól, mert a kissebbségben élő, sokszor a kissebbségi érzéssel küzdő lélek saját magára talált. Kitárult a látóköre, és mostmár tud szélesebb körben élni, mint eddig. Mi, akik Magyarországon megizleltük a kissebbségi sorsot, mi tudjuk pontosan, hogy ez mit jelent. Mikor a váradiak, szatmáriak, kolozsváriak, bánffyhunyadiak mind ott lent Háromszékben találkoztunk a csíkiakkal, udvarhelyiekkel, a sze- beniekkel akkor éreztük, hogy van jövőnk, mert nem “kevesen” vagyunk, nem vagyunk elveszve, mert akár mere megyünk, mindenütt van testvér, barát. S a konferenciák után lélekben megerősödve, szellemiekben feltöltve, szivünk felett egy-egy fényképpel és címmel készültünk a következő évi konferenciára, ahol mint 7
