Fraternity-Testvériség, 1967 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1967-11-01 / 11. szám
Talán csak az tudja elképzelni, hogy milyen lehet a végítélet, aki már átélt egy földrengést. Azt a valóban kibeszélhetetlen és elképzelhetetlen érzést, ami az ember szivének legbelsejében, lelkének egész teljességében támad akkor, amikor mindaz, amit elméje, idegei és szervezetének minden sejtje addig véglegesnek, befejezettnek, tökéletesen bizonyosnak tartott . . . pillanatok alatt úgy semmivé foszlik, mint egy álomkép ébredés után. Nincs szörnyűbb érzés a bizonytalanságnál. Amikor a mozdulatlannak hitt, a tökéletesen biztosnak tapasztalt talaj megmozdul... Nagypénteken érezte ezt Jeruzsálem népe, amikor azt olvassuk “és a föld megindula és a kősziklák megrepedezének”. Várady Antal “Judás” cimü versében igy ir erről az eseményről: “Meg-megmozdul a néma föld, minthogyha szive meghasadna, s a nappal éjfélarcot ölt.” Akik átéltek már földrengést, egyöntetűen vallják, hogy melletverő bünbánat mélységeit járták meg amikor a földrengésben egy pillanat alatt vált kérdésessé minden emberi tudás, haladás, beképzeltség, nagyság, élet és halál, igen a halálnak minden addig ismert módja is . . . Az Egyesült Államok 49-ik állama Alaszka ezt élte át 1964 március 27-én. Történelmének legsötétebb óráit egy olyan méretű földrengésben, amely bármely más amerikai államban az áldozatok százezreit szedte volna. Alaszka alapjában véve lakatlan terület . . . És ahol emberek laktak? Egyik ilyen területről, Alaszka legnagyobb városáról Anchorage-ről szól a történet. * “Legnagyobb”-ról lévén szó, nem milliókról, még csak százezrekről sincs szó. Harmincezer lélek kapott rettenetes Ízelítőt az utolsó ítéletből ebben a városban. És milyen különös azon a napon, amikor megindult a föld, Nagypéntek volt. Egy olyan Nagypéntek, amelyet azok, akik azt átélték elfelejteni soha nem fognak . . . Talán azért, mert az emberek döbbenetesen rájöttek, hogy végeredményben nem ők maguk irányítják a sorsukat és Krisztus keresztrefeszitésének kinszeve- déseit élték át, — husvétkor zsúfolásig megteltek a templomok . . . vagyis csak azok a templomok, amelyek még épségben maradtak, vagy amelyeket a hatóságok biztonságosnak ítéltek. A belvárosi templomokat az egész belvárossal együtt teljesen elzárták. Itt pusztított legjobban a vész. Itt az emberek mindenüket elvesztették és most boldogan jöttek hálát adni, hogy elég idejük volt az életüket, családjukat megmenteni. Most nem számított, hogy ki “milyen vallásu” volt, vagy milyen templomba “szokott” járni. Az sem számított, hogy milyen ruhában jelent meg, hogy ruhája poros, sáros, gyűrött volt, — talán egyenesen a mentési munkálatoktól, romok eltakarításától jött ide. Egyik templomban felszólították a megjelenteket, hogy a kiosztott papírlapokra mindenki írja fel a nevét és a címét. A papír egyik oldalára Írják fel mindazokat a tárgyakat, amelyekre feltétlenül szükségük van. A másik oldalra pedig Írják azokat a szükségleti cikkeket amelyeket a földrengés nem rabolt el tőlük és amelyeket szívesen megosztanának szerencsétlenül járt embertársaikkal. Hogy a beérkező iveket könnyebben lehessen kezelni, a lelkipásztor még előző éjjel az irodában kis sokszorosító gépével rányomtatta az egyik oldalra: “Tárgyak, amikre föltétlenül szükségünk van”. Másik oldalra pedig ezt nyomtatta oda: “Tárgyak, amiket szívesen megosztok másokkal.” A presbiterek azután összeszedték az iveket és templomozás végeztével az irodába vitték, hogy ott kiértékeljék. Ahogy az iveket forgatták, egyre izgatottabbak lettek. A belépő lelkész észrevette, hogy valami nincsen rendben. — Mi történt, emberek? — kérdezte. — Valami történt, — mondta sápadtan az egyik presbiter, és átnyújtott egy köteg ivet Isten szolgájának. Az kezébe vette őket, majd forgatta, forgatta . . . A papírlapoknak csak egyik oldalát használták fel a hívek. Egy sor írás sem volt, egyetlen ivén sem azon az oldalon, ahol ez volt a felírás: “Tárgyak, amikre föltétlenül szükségünk van.” De tele volt írva minden papírlapon az az oldal, ahol ez állt: “Tárgyak, amiket szívesen megosztok másokkal”. Mikor a pap felnézett az írásokból, szemeiben a könnyek gyémántjai csillogtak. Nehezen tudott megszólalni: — Igaza van Testvérem, valami történt . . . ma van a harmadik napja annak, hogy az Urat keresztre feszítették ... — egy pillanatra elhallgatott s a csendben megszólalt az egyik presbiter: — És az Ur feltámadott! — Valóban feltámadott! — zúgták reá a többiek. A pap meg elővette a bibliáját és ki keresgélés után az Apostolok Cselekedetiről írott könyv harmadik részéből olvasni kezdett: — Péter pedig inonda: Ezüstöm és aranyam nincsen nékem: hanem, amim van azt adom néked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj. — azután becsukva a bibliát, mintha csak a templomban mondott prédikációját folytatná mondta a tökéletes csendben álló presbiterüknek: — Emberek, akik ma templomba jöttek . . . legtöbben mindenüket elvesztették, talán csak azon kívül amit kapkodva, menekülés közben éppen megragadtak ... De mindenki, kivétel nélkül mindenki szívesen felajánlotta azt, amije még megmaradt, — másoknak. Igen. Ezüstjük, aranyuk, vagyonuk a legtöbbnek elveszett. De amijük volt . . . azt hajlandók odaáldozni . . . odaáldozni a Názáreti Jézus Krisztus nevében . . . hogy a lesújtottak felkelhessenek ismét . . . Igen, Testvéreim, ma, a harmadik napon csodát értünk meg. Akik ma beadták iveiket vallást tettek: “Hanem amim van, azt adom néked . . .” odaadom hitemnek erejét a feltámadott Názáreti Jézus Krisztusban! Orth Győző 3 HANEM AMIM VAN AZT ADOM NÉKED
