Fraternity-Testvériség, 1967 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1967-11-01 / 11. szám
zép ivoda lom — EMLÉKEK NYOMÁN Irta: Szab óné Lévay Margit A legcsodálatosabb az emlékezetben, hogy képes örömet fakasztani a bánatból. Elvesztett kedveseink nem a ravatal fájdalmas gyászában maradnak meg emlékezetünkben, hanem életük megnyilvánulásaiban. Megelevenednek cselekedeteikben, hangjuk halk beszédeiben; fülünkbe cseng kacagásuk, áthat gondos szeretetük, bánatot-vigságot megosztó együttérzésük . . . Milyen jó, hogy rám hagyta emlékei aranytarsolyát a költő. Tudta, hogy hűséges örököse leszek; hogy nem hagyom elenyészni még az emlékeit sem. Érezte, hogy ha bánat ér majd, csak emlékei tarsolyába kell tekintenem, és vigaszra találok. Ilyen drága vigaszra találtam Korocz Anna hazamenetelekor is. Mint kedves kisleánykát örökíti emlékeiben a költő. Ülünk a csillagos estben, és hallgatjuk az — emléket.. . — Jézusnak volt a bethániai három testvér otthona olyan kedves pihenő helye, mint nekem volt a Korocz Gézáék otthona, a trentoni (N.J.) papiak. Meleg családikor! Baráti szeretete mint egy virágház, melyben a napsugaras üvegtáblák fényében virítanak a virágok . . . Barátaim, kortársaim között Korocz Géza volt a legmeghittebb. Temperamentumos kitöréseimen hangfogó volt szelíd nyugodt természete. Mint Arany higgadtsága fékezte nem egy esetben Petőfi hevességét, hasonlóképen volt közöttünk is. Együtt örültünk örömeinknek és megosztottuk bánatunkat. Mig Korocz megérkezett Magyarországról, én szolgáltam be a trentoni gyülekezetei s engem Nagy Feri helyettesített New Brunswicki gyülekezetemnél. így én fogadtam Korocz Gézát és családját a trentoni papiakon s az első kézfogásunkkal barátokká lettünk. Aztán a kedves virágházban én is gyönyörködhettem a Virágok növekedésében. Mert a magukkal hozott kis Virág mellé, az évek folyamán még három virág nyílt... A kis Annus lett a kedvencem. Eleven, csupa kedv gyerek volt. Hol az apja, hol az anyja körül settenkedett kifogyhatatlan kérdéseivel. Rendesen uj verseimmel mentem hozájuk, hogy felolvassam. Ilyenkor Géza mellé ült a felesége: az örökpapné, az égi hüségü feleség, a minta édesanya, és szinte áhitatos csendben hallgatták a verseimet. Ha ilyenkor megszólalt a kis Annus rá legyintettem, mikor hol értem, de leginkább a fenekére. De csendre legyintettem, akkor is, ha komoly beszélgetésünk volt Gézával. Egyik ilyen csendre legyintésnél a szokottnál erősebb volt a kezem. Megszeppenve megy ki a konyhában feglalatoskodó anyjához és halljuk, amint kérdezi: “Anyuka, mi nekünk Laci bácsi, hogy mindig vereked?” Meg tudtam volna enni a csókjaimmal, de féltettem a tekintélyemet. A fegyelemben még az apjánál is jobban respektált. Vagy csak én hittem. — Még mikor elbeszélte is — évek múltán — felkacagott kicsi kedvence kérdésén. Detroitban léttünkor alkalmunk volt meglátogatni hosszú évek után, Korocz Gézáékat a Fiinti (Mich.) parókián. Akkor már ágyban fekvő beteg volt a hőn szeretett barát. Nem láttam soha olyan baráti viszontlátást, mint e két egymást őszintén szerető barát viszontlátása volt. Könnybe borult szemmel ölelték egymást percekig, mig lassan megoldódott szivük elfogultsága és beszélgetésbe kezdtek . . . Anna is megjött hivatalából. — “Mi nekünk Laci bácsi, hogy mindig vereked?” — ölelte át kedvencét a költő. “A mi kedves Laci bácsink ! — mosolyogta Annus — aki már nem vereked.” Kedves Korocz Anna! így ilyen elevenen, ahogyan a költő megörökített, élsz az emlékezetünkben ... és úgy, ahogyan hegedű-szólódat játsztad a Laci bácsi irodalmi matinéján, és kisérted Múzsája énekszámait is. De nem csak Te élsz az emlékezetünkben ilyen élethűen, igy élnek az általam is híven szeretett és tisztelt szüleid is, és igy a nővéreid. Bözsi, akit “A Hun király” kéziratában igy örökített meg a költő: “Sajtó alá gépelte Korocz Bözsi, legkedvesebb barátom elsőszülött leánya. 1927.” így emlékezünk Rád, kedves Korocz Anna. Nem hullatunk könnyet, mert érezzük, hogy e földi múlandó boldogságból egy teljesebb boldogságba költöztél: a mennyei boldogságba. Ahol levetted szűzi pártádat és a tiszta szivek, a hiv lelkek Vőlegénye: Krisztusunk elé helyezted. Mig körötted üdvbe öltözötten állanak a szüleid.—És hiszem, a költő is. Az emlékezet mindaddig valóság, mig élünk. Emlékeink megvigasztalják a bánkódó lelket, felvidítják a szomorkodó szivet, átmelegitik a borongó napokat. VISZONTLÁTÁSRA Viszontlátásra—mondom, és megyek Robognak vonatok és életek — Bennem, legbelül valami remeg. Mert nem tudom, Sohasem tudhatom: Szorithatom-e még Azt a kezet, amit elengedek. Viszontlátásra: mondom mégis, mégis. Viszontlátásra —- holnap. Vagy ha nem holnap — hát holnapután. Vagy ha nem akkor — hát majd azután. És ha azután sem —talán egy év múlva. ISMERETLEN MAGYAR ANEKDOTÁK A “Testvériség” megállapodott Bognár József újságíróval, több magyar újság munkatársával, egyesületünk tagjával, hogy közli újabb keletű anekdota gyűjteményét. Ezzel is színesebbé próbáljuk tenni lapunkat és derűt szeretnénk varázsolni olvasóink szivébe. Mert a derű, a lélek felüditője és a harsogó homéroszi kacaj mindig varázslat. Csillapítja, elviselhetővé teszi korunk egyik legnagyobb átkát, az idegességet és, — ami talán ennél is fontosabb, — jobbá, meg- bocsájtóbbá tesz. Derűs, kacagás hangulatban soha senki nem esett bűnbe és nem esik bűnbe ma sem. A mosolyogni tudó és nevetni szerető emberektől nem kell félnünk. Ők az emberiség jobbik énjei még akkor is, ha az élét szélén járják a maguk útját és nem jut részük a napos oldalból soha. A derű, a nevetés az imádkozás testvérfogalma és a hatása is megközelíti a buzgó imádságát. Ennyit bevezetőül és most adjuk át a szót Bognár Józsefnek. (Szerk.) Kezdjük talán azzal, kedves Olvasó, hogy mi az anekdota? Rövid, csattanós befejezésü, vidám elbeszélés, amelynek cselekménye hol valóban megtörtént, hol nem, de mindenképpen jellemző a benne szereplő emberekre. A leghíresebb magyar anekdota gyűjtemény, a “Magyar Anekdota Kincs” Tóth Bélától, ettől a szelid és derüstollu Írótól és újságírótól származik, aki a századfordulón élte kibomlott virágkorát, élete és munkássága tetőfokát. Gyűjteményében már nincsenek benne az első világháborútól eltelt idők derűs, nevettető epizódjai. Ezeket szeretném pótolni én, aki magam is szeretek és talán tudok is nevetni s gyűjteményembe felveszem a legrégibb magyar anekdotákat is, ha azokat Tóth Béla, vagy más valaki nem közölte, de jobbára újkeletű, a nagyközönség előtt teljesen ismeretlen anekdoták közléséről van szó. Nem hagyom ki a mai hazai rendszer idején keletkezet anekdotákat sem, ha azok nem sértik az emberi méltóságot. De nem is anekdota már az olyan vidám történet, amely durva, gyűlölködő és lélekben öl. Szabó Dezsővel, ezzel a zseniális, sajátosan nagy magyar Íróval kezdem, aki néha vitriolba, méregbe mártotta a tollát és igy gyomlálta a gazt a nem minS ha még akkor sem — hát ezer év múlva. Viszontlátásra a földnek porában, Viszontlátásra az égi sugárban. Viszontlátásra a hold udvarán, Vagy a Te jut valamely, csillagán — “Vidám viszontlátásra” mégis, mégis! Reményik Sándor 4
