Fraternity-Testvériség, 1962 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1962-03-01 / 3. szám
8 TESTVÉRISÉG AKIT HIÁBA VÁRT A FALU Látogató járt nálunk és tőle érdeklődtem egy jó barátom felől. Megdöbbenve hallottam, hogy már évekkel ezelőtt váratlanul meghalt. Öreg amerikás volt és akkor ismerkedtünk meg, amikor sok évvel ezelőtt itt elkezdtem lelkipásztori munkámat. A gyülekezet, amelyben akkor szolgáltam nem volt nagy és a rég kimaradt tagokat is össze kellett gyűjteni. Gondnokunkkal úgy végeztük a szétszórt lelkek összeszedését, mint mikor a kotló csirkéit gyűjtögeti. Az egyháztól való elpártolásnak sokféle oka volt. Voltak akik csak a pásztorra haragudtak, voltak akik mindenkire. Voltak olyanok is, akik nem haragudtak senkire, csak meghalt valami a szivükben, úgy mint mikor a buzaszemben meghal a csira. Elvesztettek valamit, mint vak a szeme világát, mint árva a szüleit. A hosszú téli estéket valóságos lélek- halászattal töltöttük el. Most, ahogy visszanézek a múltba, meg kell vallj am, nagyobb eredménnyel mint akkor látni tudtam. Okos gondnokom el se vitt olyan helyekre, ahol úgy kiverték a magyar szót a házból, mint az idegen kutyát, vagy elvetették a hitet, mint megunt ócska kabátot. Azonban mindenhová elvitt, ahol egy kis reménység is volt a mi számunkra. Lassan megtelt a templom régi hívekkel. Egy gyülekezet, amely meghalt — feltámadott. A szétszórt csontok egybe mentek. Isten lelke tüzet gyújtott ismét a szivekben. A kis egyházi életnek nagy meglobbanása volt ez úgy, mint amikor hamuba hulló pásztortüzekre uj rozsét tesznek. Egy hideg téli este, amint az utcákat jártuk, a gondnokom egy kis házra mutatott rá. Mondta, hogy ott is magyar ember lakik, de meg sem próbál oda elvinni engem. Ugyanis már húsz éve lakója a városnak az illető és bár többször felkeresték, az egyházhoz és a magyar közösségi élethez teljesen közömbös maradt. Kiváncsi voltam erre a magyar remetére és kértem a gondnokot, hogy menjünk el hozzá is. Kis növésű, izmos és egészséges ember volt az atyafi. Igen szivesen fogadott minket. Megkínált háziszőtt itókával, disznófő- sajttal és hosszan mélyen ittunk az emlékezések arany kupájából, mert ő is erdélyi ember volt. Mikor végül elmondtam, hogy mi járatban vagyunk, hosszan elgondolkozott. Én azt hittem — mehetünk is tovább. Azonban, mikor már a küszöbnél voltunk, megszólalt és azt mondta, hogy ő is megpróbálja beállani a közösségünkbe. Ha megvárjuk, ad
