Fraternity-Testvériség, 1962 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1962-03-01 / 3. szám
TESTVÉRISÉG 9 is egy kevés adományt az egyháznak. Aztán kiszámolt nekünk az asztalra 100 dollárokat. Soha többé nem hiányzott a templomból, amig én voltam ott a pásztor. Minden héten egyszer meglátogatott s akkor a szőttes tarisznyában megfizethetetlen ajándékokat hozott. Úgy akart táplálni, mint egykor Illést a madarak. Mondta, hogy meg van győződve miszerint mindennap háromszor jól lakom, de az erdélyi ember tápláléka mégis csak a füstöltkolbász, disznófő- sajt, paprikásszalonna, amit pedig egész Amerikában rajta kívül senki se tud jól elkészíteni. Özvegy ember volt a barátom és úgy éreztem, hogy az egyoldalú kosztolás, a nagy egyedülvalóság, előbb-utóbb, felőrlik erős szervezetét. Ezért sokszor elmondtam neki, hogy ha még egyszer haza akar menni az elveszített és mindig siratott kis magyar faluba, vétesse fel magát a Bethlen Otthonukba. Ismétetlen felhoztam neki ezt a gondolatot, amig láttam az arcáról, hogy döntött. A megfellebezhetetlen döntés igv szólt: Tiszteletes ur, ha maga is ott lenne, én is elmennék. En azután elmentem más gyülekezetbe szolgálni. 0 otthon maradt, a portáján, urnák, magának. De kár, de kár. Ha akkor beköltözött volna a Bethlen Otthonba, még ma is élne. Az itteni gondozás és életmód, nyugalom mellett, az olyan szervezetű emberek mint ő, száz évig is eltudnának élni. Most is van nem csak egy, hanem több olyan lakónk, akiket már egy évtized se választ el a száztól. Kár, hogy ő nincs itt. Álmodozó tiszta lelkű székely volt. Soha senkire nem mondott egy rossz szót. Templom volt annak az embernek a szivében. Ha itt volna, tiszta reggelenként együtt indulnánk fel a végtelen hegyek felé. Majd gondolatban átlépnők a tér határait. Megszednők a csatti epret a havasi tisztásokon. Megülnénk az esztena mellett, amig székely tilinkó sírása hullana rá a szivünkre — “úgy mint reges régen . . .” CSIA KÁLMÁN ÖREGEINK UJ HÁZA LIGONIERBAN készen lesz a nyáron FELAVATÁSÁT SZEPTEMBERRE TERVEZZÜK
