Fraternity-Testvériség, 1962 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1962-02-01 / 2. szám
10 TESTVÉRISÉG KARÁCSONYI HEGEDÜSZÓ EMLÉKEZÉS KERÉKJÁRTÓ DUCIRA Nálunk volt. a templomban az utolsó Karácsonyon. Máskor is volt már templomiban, ő is, meg mások is. Ez az ünnep sem Ígért különösebbet, mint a többiek. Arra kértük, hogy hegedűjével dicsőítse köztünk a Megváltót a testest-öltött szeretet ünnepén. Az első szóra Ígérte, hogy eljön. Próbáltunk is előzőleg, hogy meglegyen az összhang. Kis zökkenővel kezdődött a dolog és már vissza is tette hegedűjét a tokjába. De valami felötlött és ismét kivette. Egy zongorahegedű tanár ült a padban s az vállalkozott a kíséretre, mert csak mindennapi képzettség nem állhatott ki vele a porondra. Mint az agg Simeon a Messiást, legalább vénségére látni akarta a nagy hegedűst. Most itt volt a bőséges alkalom, nem csak látni, hanem kisérni is. Jó karácsonya lesz neki is. Együtt muzsikálhat a nagy művésszel. Odaáll a fiatal orgonista helyére csak úgy, minden Írás nélkül, fül után elkezdi kisérni a mestert. Duci hegedül. Rátaláltak egymásra — Kerékjártó Duci és Dr. Moor Elemér. Két fül és két tehetség összeörült. Először a kedvencét, a “Térj magadhoz drága Siont”, a szenvedő magyar hithős kálvinisták bizakodó siralmas énekét sírták együtt, majd a hegedű magában búgott, azután ismét együtt zenditettek rá a karácsonyi hivogatóra: “Oh! Jöjjetek, hívők . . .” A próba kielégitő volt. Most már ismerkedni, barátkozni kezdenek. Kevés az idő, sok a kérdés. A legfontosabb az, hogy mi a kedvenc nótája? Ducinál az mindig változott, mert mindnyáját nagyon szerette. Mostanában a “Lekaszálták már a rétet, nem terem több virágot” dúdolja magát állandóan a szivében. — Érdekes az utángondolás, pár nap múlva, a temetésén. Valamit érzett: “Hej, de az én éltem fája több tavaszt már nem remél!” Előérzet vagy értesítés? Ki tudja a titkokat? Az ünnep is elérkezett. Mindjárt le is fényképeztük magunkat, hogy látható emlék is maradjon a nagy napról. Azután szól a zsolozsma. Folyik a tisztelet. Magyar nyelven megy, magyar muzsikával, magyar érzésekkel: lever, felemel; megrikat, vigasztal; korbácsol és átölel. A művész szive mélységéig nyúl. Gyermekkori emlékeket kavar fel. Átjárja lelkét. Szent érzéseket, fogadásokat szül. Jó az Istenközelség. Mire rá kerül a sor, elfelejti a próbát. Befejezés helyett magában tovább megy.
