Fraternity-Testvériség, 1962 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1962-07-01 / 7. szám
TESTVÉRISÉG 5 Mind rejtelmesebb lett az éjszaka és a sötétség teljesen rá- bullott a rengetegre. Bármerre néztünk, nem láttunk semmit, úgy mint a halálraítélt, akinek kivégzés előtt bekötik a szemét. A székelyek azt mondják, ha valaki leírhatatlan fájdalmának, vagy félelmének ad kifejezést, hogy tolvajt kiáltott. Mi segítségért kiáltoztunk. Beitta a rengeteg megriadt gyermek hangunkat, sírásunkat és rettenetes mély hallgatással felelt reá. Még a neszek is meghaltak kiáltozásunk nyomán. Az ellenséges éjszaka csend karjaival szinte a lélekzetet is belénk fojtotta. A múló órák örökkévalóságnak tetszettek számunkra. Ott fuldokoltunk a vén fenyőfába kapaszkodva a nagy sötétségben, amikor messze lent a feketeség legaljában, egy kis fény gyűlt fel. Olyan, mint mikor egy szentjánosbogár szerelemre gondol és szürke kis teste csillogóvá lesz a nagy érzésektől. Majd nőni kezdett a fény és olyan lett mint madár, amelynek tüzszárnyai nőttek. Szinte táncolt a levegőben. Azután glóriává változott ott egy fenyő koronáján, mintha a fáknak szentje lett volna. Végül ragyogó fákjává lett a rejtelmes fény és aki magasra tartotta, nem volt más mint Ambrusbá’, az öreg pakulár. Az öreg erdei ember fehér haja a válláig ért. Nagy boltozatos melle zihált a fáradságtól. Megismert minket és szeretettel hajolt le hozzánk. Mély dörgő hangja nagyobb örömet jelentett nekünk, mint dajkánk becézése. Kézen fogott, majd a szakadékos utón az ölébe vett minket. Ha mentünk is mejlette erős karjaival úgy tartott, hogy szinte lábunk sem érte a földet, így érkeztünk a majorházba. Ott meleg zsendicét vacsoráztuk puliszkával. A nagy pásztortüz meséket rajzolt a falra. A csergepokróc alatt pedig úgy aludtunk el, mint madárfiókák, akiket egy jóságos kéz visszahelyezett a fészekbe. Sokáig nem tudtuk elfelejteni azt a rettenetes és csodálatos éjszakát. Már nagy diákok voltunk és mégis minden nyáron meglátogattuk az öreg pakulárt. Vittünk neki illatos városi dohányt és néha valami kis itókát is. Az öreg olyankor mesélt nekünk az égrecsapó tüzek mellett titkokról, hősökről és a Székelyföld csodás legendáiról, amelyeknek szereplői ott alusznak várromok alatt, a nagy múlt romjai között. Valahányszor a Bethlen Otthon múltjára, céljára, szolgálatára gondolok, mindig eszembe jut gyermekkoromnak ez az eseménye. Abban a szörnyű rengetegben, amely életnek neveztetik, sokan sokszor úgy egyedül maradnak és eltévednek, mint mi azon
