Fraternity-Testvériség, 1961 (39. évfolyam, 1-12. szám)

1961-12-01 / 12. szám

12

TESTVÉRISÉG

ÁTÜLTETETT FA

(IKAFALVI DIÉNES LÁSZLÓ JUBILEUMÁRA)

Délután öt óra. Hivatalomból jövet őgyelgek a Broadway-n. S az ember és fényáradatban, legyalogolva a Pennsylvania- állomásig, azon veszem észre magamat, bogy lépteim biztosak, az cmigrációs vándorbot pedig mintha meséhez illő kitalálás volna.-—• De miért, de miért? — tör fel bennem a kérdés. S mielőtt válaszolhatnék rá, már megváltom a jegyet, a közeli Metuchenbe. Még a telefont se emelem fel, hogy hazaszóljak. Ez a kis magam jelene és családom előli szökés sokkal mélyebb érzéseket szolgál, semhogy ilyesmikkel megzavarjam. A titkot tehát minden szépségével kezelem, s hátradőlve az ülésen, magamban intézem cl az indokolást:

— Megyek ki Lacihoz!

Valamikor egy városban születtünk, együtt tapostuk az iskola folyosóit. De ez még semmit nem mondana. Inkább az, hogy a jövendő egy foglalkozást jelölt ki számunkra, s ha később vakációra visszatértem Kolozsvárról, a Kárpátok alá, vele együtt éjszakai sétánkon .osztottuk a világ sorát. Emberekért, népekért. Szinte vállalva a korholást, amint a mindennapi munkájukat végzők tenni szokták az “álmokat kergetőkkel” szemben.

Minden szárnyaszegettség mellett is, szerencsés vagyok tehát abban, hogy bármilyen messze vitt a sors, csak félórába kerül, hogy otthon lehessek. De nem a megszokott értelemben, édesanya édes csókjára, cipójára áhitóan. Hanem — ha lehet — ennél többre: arra a légkörre, mely az egyéni érdeken túl, a “közt” szolgálja.

Magamfajtának csak igy lehet otthont találnia. És ilyen a barátom is, kit, bár nem sejti, huszonötéves amerikai ujságirós- kodása alkalmával keresek most fel.

Legyen egyszer igy. Emlékezzünk arról, aki egv életen át másokról emlékezik.

Lakásának jó nagy része nem is szerkesztőség — valóságos muzeum. Múzeuma annak, ami e negyedszázad alatt történt, az cmigrációs magyarok életében. S bár a ház asszonya házi teendőit végzi, egyszerre nagy leányát és fiát engedi ki a világba . . . s a kis kalitkában meghitten csipeg a kanári, már első pillanat ban sejteni lehet, hogy itt magánélet és sorskérdés között egv pillanatra sincs elválasztó határvonal.