Fraternity-Testvériség, 1961 (39. évfolyam, 1-12. szám)
1961-09-01 / 9. szám
fi TESTVÉRISÉG vágy, nyugtalan ihlet, ellentétes akarások árapálya hullámzik benne. A kivezető ut nélküli féktelen szenvedélyek labirintusában kimerül. Mindent szánakozó mosollyal fogad, ami egyszerű, könny, természetes. Minden célon túllő, minden akadály ingerli; lenézi a jót is, amit tehetne, az érzéseket is, amelyek boldoggá tehetnék. Kérlelhetetlenül kinozza, hajtja az ifjúság ambíciója. Az égő láznak, hasztalan pazarolt erőnek, hatalmas és bolondos élniakarásnak ezt a korszakát francia földön töltöttem. Franciaország földje fogadta he apám hamvait is, első bánatom szent menedékhelyét! Hogyis ne hittem volna magam e föld gyermekének, ahol annyit szenvedtem s annyit szerettem?! Hogyis juthatott volna eszembe, hogy van egy másik föld is — az, ahol születtem, s hogy a vér, amely ereimben foylik, más emberfaj vére és hogy az envéimek máshol vannak?! . . . Véletlen körülmény ébresztette fel hirtelen bennem azt az érzést, amelyről azt hittem kialudt, pedig csak szunnyadóit, lígy reggelen Velencében, egy német újságban olvastam a pesti árviz- szerencsétlenség részletes leírását. Ez szivemig érintett. Szokatlan részvétet éreztem és ellenállhatatlan szükségét, hogy ennyi szerencsétlen emberen segítsek. Mit is tehetek értük? merült fel bennem a kérdés. Milyen segítséget vihetek nékik? semmim sincs ami az embert hatalmassá teszi az emberek közt. Nincs meg befolyásom, amit a gazdagság ad, sem hatalmam, amit a nagyság hoz. Mind- egy: azért csak előre érzem, hogy szivemnek nem lesz nyugta, álom nem száll addig szememre, mig el nem vittem filléreim oda, ahol végtelen most a nyomorurság. Különben, ki tudja, nem áldja-e meg az ég szegényes adományom? A kéz, mely a sivatagban megsokszorozta a kényért, máig sem fáradt el. Talán több áldást zárt Isten a művész fillérébe, mint a milliomos aranyaiba. Ezek az izgalmak, ezek a fellángolások fedezték fel számomra a “haza” fogalmát. Nagyszerű táj merült fel lelki szemeim előtt: a jólismert erdő, mely visszhangzik a vadászok kurjongató sá t-ól — a Duna, mely sziklákon rohan át, a hatalmas rétek, ahol szabadon legelnek békés nyájak; Magyarország volt mindez, az erős és bőkezű föld, amely olyan nemes fiukat hordoz hátán egyszóval: az én hazám volt. Mert — igy kiált ék fel honfiúi rohamomban — én is ehhez az ősi és erős fajhoz tartozom, én is ennek az őseredeti, meg- szeliditetlen nemzetnek vagyok fia, amelyet, agy tűnik, még jobb napokra tartogat a Gondviselés!
