Fraternity-Testvériség, 1961 (39. évfolyam, 1-12. szám)
1961-09-01 / 9. szám
TESTVÉRISÉG 7 Mindig hősi és büszke volt ez a faj. A nagy érzések mindig helyükön voltak e széles keblekben. E büszke homlokok nem tudatlanságra vagy rabszolgaságra születtek. Boldogabbak mint mások, mert eszüket nem vakították el csalóka fények; lábuk nem tévedt hamis ösvényekre, fülük nem hallgatott hazug prófétákra. Nem mondották nékik: “Krisztus itt van, amott van . . .” Szunnyadnak a magyarok . . . de ha egy hatalmas hang egyszer majd felébreszti őket, ó milyen erővel, keríti majd hatalmába szellemük az igazságot! Milyen felemelkedő menedéket nyújt majd kebelük, izmos karok, hogy védik majd meg ezt az igazságot! Dicsőséges jövő vár rájuk, mert jók és erősek s mert semmi se rontotta még el akaratukat, nem fárasztotta ki hiába bizodalmukat. 0, én vad és távoli hazám! ismeretlen barátaim! óriás családom! fájdalmad kiáltása visszahívott hozzád; egész bensőmet felkavarta a részvét s én lehajtottam fejem — szégyenemben, bogy ily sokáig megfeledkezem rólad . . . De miért is állítsa meg a szigorú végzet? — Másik fájdalomkiáltás, halkuló, de számomra mindig erős szó remegtetett meg. Az a hang, mely nékem kedves, az egyetlen, mely sohasem hivott hiába . . . Kltávolodék hát ismét tőled, szegény hazám, de most már nem a gyermek gondtalan örömével, ki siet az újdonság csábitó és csalfa tündére elé hanem dúlt szívvel, meghomályosodó szemmel, tudván már, mennyi jó szándék, nemes elhatározás tompul el az önző és léha társadalommal való súrlódásban, mennyi szent eszmét söpör el messzire a szétszóródás szele. Most már csak arra vágyom, hogy éltemet a te sziizi magányodban tölthessem, felfrissítsem és megedzzem a falusi erkölcsök egyszerűségében, megtisztítsam a tömeg feledésében, hogy valamivel kevesebb bűn bánatával szálljak sírba, mint amit a tapasztalás gyűjt az ember fejére. 7-én indultam Bécsbe. Az volt a szándékom, hogy elébb két hangversenyt adok ott: az elsőt honfitársaim javára, a másikat, hogy útiköltségeimet fizethessem — utána pedig egyedül, gyalogszerrel, utizsákkal a hátamon hatolok be Magyarország legelhagyottabb vidékeire. LISZT FERENC
