Fraternity-Testvériség, 1960 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1960-05-01 / 5. szám
6 TESTVÉRISÉG való vágyakozása, Lorántffy Zsuzsánna életében egy életen át tartó nagy várakozássá lett, s tanitott minden magyar asszonyt, hogyan kell csatából, ország dolgából, győzelmekből, bukásokból hazavárni szerelmetes férjet, imádott gyermekeket. Mily sokat várt ez a szent asszony imádság mellett, szorgos munkában, nagy szomorúságban férjére és fiaira, akik sokszor csak egy ölelésnyi ideig voltak az övéi. Kanizsai Dorottya bánatát egy életen át érezte s több éven át temette nemzeti létünk megszentelt temetőibe legdrágább]ait, hőn szeretett fajtáját. Ott zúgott el portája előtt a 30 éves háború és a magyar vallásszabadságért újra, és újra fellobbanó küzdelem. Többet járt gyászban, mint az öröm fehér színeiben. Dobó Katica vére ereiben pezsgett, az egri bős szépanyjának testvére, Zrínyi Ilona harcát hősiesen állta volna, ha erre szükség lett volna. Ennek a hős asszonynak a harcához is valami köze volt, mert a munkácsi hős asszony mellett álló kisfiúban is az ő vére, imádságos lelke, végtelen és önzetlen hazaszeretete buzgott. A magyar nemzet nagy asszonyai közé sorolja Erzsébetet, a szomorú királynőt, akinek élete tele volt tragédiákkal, s ezért egy lovagias nemzet minden szeretetével, s tiszteletével körülvette azt az asszonyt, akinek férje távol állott a leikétől, de neki szobrot emelt, épületeket és tereket nevezett el róla, mert szeretve szánta őt. Lorántffy Zsuzsánna szive olyan nagy volt, hogy szeretető mély kutjából egy nemzetnek jutott szeretet és áldás belőle. Nagy magyar asszonyaink ködbe, legendákba vesznek, magyar égboltokon fenn ragyognak, mint a csillagok, elérhetetlenül messze vannak. Fényük nem melegít, csak a vak éjszakában mutatnak utat. Lorántffy Zsuzsánna az ősi földön 1945-ig ott élt közöttünk, naponta találkoztunk vele s éltünk szive jóságából. Nagyobb diák voltam már Patakon, az iskolakert árnyas fái alatt sétálva egyszer azt vettem észre, hogy a kis mendurok Lorántffy Zsuzsánna ércszobrára fölmászva ölébe telepedtek. Túlbuzgóságomban lezavartam onnan a kisebb diákokat a szoborról, akit a kisebb diák egyszerűen “Zsuzsi néninek” hivott. Később jöttem reá, hogy három és fél század pataki diákja ugyanezt csinálta, lelki ölébe fészkelt, a nagy Lorántffy Zsuzsánnának. Az én diákasztalomra 12 évig rakta az eledelt. Megszámlálhatatlan serege a szegény diákoknak csak úgy tudta elvégezni iskoláit, hogy ott állott alapítványai révén láthatatlanul, segítésre mindig készen a nagj^ fejedelem asszony. Amerre, mint mendikás és diák jártam 12 éven át, majdnem mindig találkoztam vele. Láttam arany-
