Fraternity-Testvériség, 1959 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1959-12-01 / 12. szám

TESTVÉRISÉG

15

még fiatal, másodéves egyetemi hallgató. Utána átnyújtottam a Mesternek — mert ki ne tudná, hogy csak ezt a megszólitást szerette -— Juhász Gyula, a Titán cimü, addig még ismeretlen versét, pergamenre Írva. A két évvel azelőtt öngyilkosságba menekült elborult nagy költő könyvei között találtuk meg a költeményt. A család tulajdonában lévő hagyatékot éppen akkor rendezte egyik barátom sajtó alá. Egy fiatal szegedi színész el is szavalta a verset. Mindez nem tartott tovább 10 percnél.

Aztán Szabó Dezső következett. Csodálatos volt ennek az embernek a hipnotikus, személyi varázsa. A levegő megdelejeződött, hol mennydörgés dübörgött, hol villám cikázott, vihar dühöngött szavaiban, vagy felhők mögül, ragyogó fénnyel kibukott a nap. Hatása alá kerültek azok is, akik nagy ellenérzéssel jöttek el az előadására. Szabó Dezsőhöz tényleg nem kellett más művész. Előadásában az irodalmi műfajok minden fajtáját felvonultatta. Hol bőven áradó, meleg lira, hol feszültséget teremtő dráma, hol szaggatott, zihált ballada, hol szélesen hömpölygő elbeszélés, hol hidegen metsző, boncoló analízis volt a mondandója. Mestere volt az értelmi és érzelmi feszültség fokozásának, Mintha hegyre vándorolnánk, alacsonyan, szinte akadozva kezdte, aztán hirtelen felszökkent és tanyázott egy lépcsőn, majd újra feljebb hágott és a csúcson fejezte be. Perzselő forróság, felismert igazságainak mély hite és szenvedélyes szeretete, az állandóan hivatását tudó, érző ember küldetés-tudata annyira megfogott mindenkit, hogy hatása alól ellenfele is csak eltávozva tőle tudott felocsúdni. Az igazságszeretet nála szenvedély volt, és ez tette elviselhetővé a másnál aligha eltűrhető öndicséretét is.

Szabó Dezső első előadásában az európai kultúra bőséges ismeretében, óriási tárgyi tudás és pazar emlékezet birtokában a magyar kultúra lényegéről, helyéről és szerepéről beszélt az európai kultúrában. A kétezeréves európai kultúra nagyvonalú analízisét adta, magasra tartva a mértéket, melyet a magyar irodalomtól színvonalképpen megkívánt. — Második előadásában a magyarság sorskérdéseiről beszélt. Szabó Dezső hitt a magyar parasztságban és benne vélte felfedezni megújulásunk forrását. Gyilkos és megsemmisítő kritikával boncolta a magyar társadalom egyenlőtlenségét, legfőképpen a bajok legnagyobbikát: a földreform elodázását. Egy végvári kapitány elszántságával szállt szembe a pán- germánizmussal, amely a magyar függetlenség és a magyar nép megsemmisítésére tör. Játékos, maró gúnnyal ostorozta a magyar fasizmus különböző jelentkezéseit és tette nevetségessé. Szabó Dezső ezidőtájt folyton-folyvást ellenszegült az antiszemitizmus minden válfajának. “Az antijudaizmus bírálata” cimü tanulmányának a gondolatmenetében beszélt. Az előadást a veszélyek és lehetőségek felvázolása után a következő képpel fejezte be: “Sokan és sokféleképpen hasonlítottak engem már híveim és ellenségeim. Voltam a Magyar Öserő, a Magyar Vátesz, a Magyar Próféta; hasonlítottak minden lehetséges állathoz. Voltam Magyar Oroszlán, Magyar Bika, Bölény és még Isten tudja, miféle állata az Ur Istennek. De tudják, ki vagyok én?

Ismerik a magyar komondort? Kinn áll az éjszakában. A komondor nem ugat, ha nincs veszély; nem felel a többi kutya ugatására. Csak csupa fül és ideg. De ha jön a veszély, megvadul. Ugat és toporzékol. Tépi a láncát. Hát ilyen őriző komondora vagyok én a magyarságnak.”