Fraternity-Testvériség, 1959 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1959-10-01 / 10. szám

AÖ RS ÉG EN

CXXXa a a -a. a A.A Aía aa^AAAAA A_A A A

MAGYAR MÉRLEG

Az adott és előirt kürölmények között, bár legszívesebben azt tette volna minden — belül ugyan égő, de kívül magát a loyalitás nem éppen kedvvel viselt jégburkával hűsítő — tisztességes magyar ember, hogy vagy tudomásul sem veszi a vörös diktátor látogatását vagy szabad folyást enged érzelmeinek. De egyiket sem tehette. Sajtó, rádió, televízió szinte egy órányi nyugtot sem hagyott a hírhedt kirándulások tartama alatt. Hol járt, mit mondott, milyen ruhát viselt, kivel cserélt kalapot, nevetett-e vagy haragudott — hallanunk, olvasnunk és látnunk kellett a csömörülésig s bevennünk idétlen tréfáit is, akár akartuk, akár nem. Csodálkozni legfeljebb azon csodálkoztunk, hogy láthatólag akadtak itt-ott olyanok is, akik majdnem komolyan vették ezt a vörös kortest, akinek tudatlanságánál talán csak szemérmetlensége nagyobb.

Magyarságunk pedig most tette le az érettségi vizsgát politikai komolyságából. Bár tartani lehetett tőle — sőt a biztonsági szervek féltek is ettől! — kelettől nyugatig sehol nem történt olyan incidens, ami uj

hazánk elnökének a hírhedt látogatóval való kényszerű “barátkozását” megzavarhatta volna. A vörös rabláncra fűzött országok ideszakadt fiainak felmérhetelen keserüségü önuralmába került, hogy olyan fogadtatást

ne rendezzenek, amit ez a pojáca kommunista megérdemelt volna, ő jött ugyan és látott, de győzni azok győztek, akik szörnyű emlékeiket, nemzetük, fajtájuk, családjuk, sorstársaik és sokan a saját maguk meg- kinzatását időlegesen elfelejtve merev arccal és néma ajakkal szenvedték végig a látogatás sippal-dobbal nádi hegedűvel megrendezett tizenhárom kínos napját.

Jó, hogy utána vagyunk.

És ha komoly elgondolással mérlegelve tesszük a látogatás körülményeit, még némi vigasztalót is találhattunk bennük. Nem sokat ugyan, de elég jelentősét. Ez pedig számunkra mindenek előtt abban csúcsosodik ki. hogy az amerikai közvélemény még nem felejtette el 1956 októberét. Nem volt nap, hogy ennek jelei itt vagy ott, Írásban, beszédben vagy képben ne jelentkeztek volna. Hogy kissé ironikusan fejezzük ki magunkat: még mindig “divatban” vagyunk. S ez a divat, úgy látszott, semmikép nem volt ínyére a látogatónak. Az a bizonyos “döglött patkány”, amit ezzel kapcsolatban ocsmányul emlegetett, főkép az ő torkát fojtogatta. Reméljük fogja is, amig csak lélegezni tud.

A másik vigasztalót abban látjuk, hogy a komoly, megszervezett munkásság vezetői vagy szóba sem állottak vele, vagy ha megtették, kellemetlen kérdéseikkel nagyon dühösitő perceket szereztek neki. Meggyőződhetett róla, hogy ez a tényleg öntudatos munkásság nem hajlandó lenyelni a vörös maszlagot s olyan nívón áll és él, amely körülmény a legmarkánsabb felelet az ő “We will bury you” stilusu hencegéseire. Igazi savanyú szőllő az édesdeden lakmározni szándékozóknak.

Nagy általánosságban pedig az amerikai kormányzatnak ez a látogatás adta az első és igazán kézenfekvő alkalmat arra, hogy az ország