Fraternity-Testvériség, 1959 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1959-10-01 / 10. szám

10

TESTVÉRISÉG

légy szives húzzál ki a hősi halottak listájáról és Írjál vissza az élők közé! Lehetséges, hogy elevenen sokkalta kevésbbé vagyok hős, de én igy lényegesen jobban érzem magamat!

Ámde a derék Fernand egyből felöltötte hivatalos pofáját:

— Hja, az nem olyan egyszerű, öregem. Ez nem megy csak úgy. Ha valaki hivatalosan meghalt, azt scináljuk vissza egy tolvonással elevennek! Rengeteg, de töménytelen a formalitás! Nincs is jogom egyedül intézkedni. Nem is tartozik a hatáskörömbe. Először referálnom kell az irodafőnöknek, az irodafőnök referál az ezredparancsnoknak, majd az ezredparancsnok átír a hadtápigazgatósághoz, a hadtáp visszaír az ezrednek, az ered . . .

— Elég! — üvöltöttem — elég. Majd többször elismételtem azt a fölöttébb kifejező egytagú gall szót, amelyet állítólag Camb- ronne tábornok mennydörgött volna a Waterlooi csatában.

Időközben egyre hosszabb sor kígyózott hátam mögött. Vitánk ugyanis leállította az egész jelentkezést. A tétlenül rostokló légiósok képijüket tarkójukra tolták és a világ féltucat különböző nyelvén, számos népi táj szóval fűszerezett kifakadásban nyilvánították rosszalásukat és türelmetlenségüket. Végül is hivatali fontosságának teljes tudatában megjelent az adjutant-chef, vagyis a tiszthelyettes ur és reánk mordult:

— Que se passe-t-il? —• Mi történik itt? — A nyomaték kedvéért hihetetlenül magasra emelte szemöldökét. (Erre a szemöldök emelésre igen büszke volt, mert egy hirneves tábornoktól leste el, s úgy tekintette, mint irodás-altiszti pályafutásának koronáját. Éppen ezért, minden alkalmat megragadott, hogy a csodálatos arcmozdulattal elkápráztassa a közönséges halandókat.)

Ferdinánd barátom felpattant az Íróasztal mellől és nyelvét még marseillei viszonylatban is valószínűtlen sebességgel pörgetve, előadta halálom hősi eposzát és stilus-rontó feltámadásomat.

— Hogyan? — fordult felém szemrehányóan a tiszthelyettes ur. — Maga nem halt meg? — hangjában valami ki nem mondott rosszalás bujdokolt.

— Bocsánatot kérek — feleltem ösztönszeriileg. — Excusez- moi, mon Adjutant, de . . . mit csináljak . . . ? igazán nem tehetek róla . . . rendkivül sajnálom, hogy ilyen alkalmatlanságot okozok . . .

— Sajnálja, sajnálja! Ezzel az ügy nincs elintézve — pattogott az Adjutant és szemöldöke a homloka tetejéig futott. — Tudja maga, mennjd szaladgálás és herce-hurca jár az ilyesmi