Fraternity-Testvériség, 1958 (36. évfolyam, 1-11. szám)
1958-09-01 / 9. szám
TESTVÉRISÉG 9 eljutottunk ahhoz a ponthoz, amelynél más irányt kellett volna vennünk. Most megkésve, de elindultunk a helyes utón a végtelen felé. Több öröm Ígérkezett, mint szabadon, s volt már pillanatunk, amikor ablakos celláról, szalmás ágyról álmodoztunk. Mig detektivj eink esztendőkkel, évtizedekkel azelőtti találkozások, emlékezetünkből rég kiesett személyek után faggattak, az ő számukra fogalmazott válasszal egyidőben kerestük az igazi feleletet is — önmagunk részére. A cselekedeteink igazi miértjeit kutattuk s kibontakozott bennünk, hogy jelenlegi sorsunknak mély, sokszor jellembeli, messzevezető okai vannak. És célja is! Különös volt arra gondolnunk, hogy még hátra lévő életünk esetleg nagyon rövid időszakasz. Kíméletlen gazdáink csóválták a fejüket, látván, hogy nem rettegünk a sokszor megígért bitófától. Sokkal inkább ezen gondolatok, mint a szenvedés láttatta meg . velünk az Istent. Mert Vele ott mindenki találkozott ... A mi törpe universumunkban igazabban érezte az ember, mint a kinti méretek között, hogy nem lehet emberi módon élni a mi létünkön túllévő szellemi valóság nélkül. Amikor láttuk ott, és későbbi tartós börtönéletünk folyamán, hogy olyan testi és lelki megpróbáltatásokat viselünk el, amelyekhez saját erőnk nem volt elegendő: az 0 kezét éreztük. Amikor később tanúi voltunk annak, mint omlottak össze néhai, sorsunkra jutott rabtársaink: az 0 kezét éreztük. És még sok másban is megláttuk Ot, hozzáfordultunk újból elfeledtük. Azt azonban, amint a világot megmutatta, nem tudjuk kitörölni emlékezetünkből s ez hozzáköt egész életünkre. Az emberben csalódtunk talán. Ismervén a rendszert nem számítottunk semmi jóságra, de mikor már hónapok mindennapos kihallgatása után egyedül ültünk a lámpafényben előadónkkal szemben, néha számítottunk emberi megnyilvánulásra. Hasztalan! A gonoszságuk visszahullt önmagukra, nem tudtak jók lenni. Talán egészen mélyen volt még valami jóság bennük, talán elegendő ahhoz, hogy valaha átalakítsa őket. Nemcsak önmagunk és a soron- következő áldozatok miatt mérlegelgettük ezeket a lehetőségeket. A legreménytelenebb helyzetekben sem felejtettük el, hogy küldetésünk van, hogy mondanivalónk van a világ számára — szavakkal, vagy jeltelen sírral elmondható. Mert hiába csábítgattak most már a halálos Ítélet helyett a szabadonbocsátás lehetőségével — tudtuk, hogy esztendő áll előttünk, a börtönfalak mögött. Nem ámitottuk magunkat azzal, hogy személyünkért vagy nemzetünkért a szabad világ sorompóba lép. Nem számoltunk uj világháborúval, mely meghozhatná számunkra a szabadságot. Tudtuk akkor is, ugyanI
