Fraternity-Testvériség, 1958 (36. évfolyam, 1-11. szám)
1958-09-01 / 9. szám
10 TESTVÉRISÉG úgy, mint ma, hogy az elnyomott népek sorsát nem az atomfegyverek, földrészek közötti rakéták, döntik el, hanem a történelem felett őrködő és időnként ezt a szenvedésfolyamot irányba terelő hatalom. Ezért nem törtek meg bennünket sem kínzások, sem a lassan telő esztendők, s ezért nem őrli fel a porig sújtott népeket a terror. A zárkák fölé nőttünk, tudatosítván, hogy ha esztendők múltán valaha kilépünk a börtönkapun, ruganyos léptekkel és derűs tekintettel cáfolunk rá elnyomóink erőfeszítésére, hogy minket megsemmisítenek. Nem Írtam semmit a félelemről; a csendről, melyet csak a kémlelőnyilás lehelletnyi neszt okozó súrlódása kavart meg, ha őrünk leselkedett; a szomszédban zokogó asszonyról; a falba karcolt nevekről, melyeknek tulajdonosai nyakán kötél szorult meg; a bűzös levegőről, a penészes ruhákról, a kinzó éhségről — nem Írtam semmit a kihallgatószobák véres padlójáról, a szomszédból beszűrődő jazzről, a fekete mélységekről melybe a fájdalomtól zuhant bele az ember. Harcban álltunk, s ami velünk történt, nem egyéb, mint e front halottjainak és sebesültjeinek elképzelhetetlen regénye. Ott vált bennünk visszavonhatatlanná az elhatározás, hogy ezt a harcot soha nem adjuk fel. Nem, mintha bármit is meg akarnánk bosz- szulni, vissza akarnánk fizetni. Megremeg a kezem azonban arra a gondolatra, hogy jövendő feleségem, kislányom, unokám végigjárja azt a kálváriát, melyen mi botladoztunk s melyet otthon most annyian járnak. Az Államvédelmi Hatóság pincéiben értünk gyerekfejjel férfivé. Nem váltunk hőssé — csak emberré. Ekkor nyílott az ajtó. Újabb börtön következett. CSIZMADIA ZOLTÁN Nekem van egy felséges Mesterem, Üdvöt adó borát jól ismerem, Abból iszom Fent, mikor hi: jövel! Megtisztít és öröklétre ölel. (Szabó László: “Omár korsója mellett” cimü kötetéből)
