Fraternity-Testvériség, 1958 (36. évfolyam, 1-11. szám)
1958-09-01 / 9. szám
8 TESTVÉRISÉG Őrizetes életünk története kettős: a kínzások és megaláztatások folyamata s az igazabb valóság, mely belül szépült, nőtt bennünk az elkeseredett pillanatok s lelki magasbalendülések idején. Uj műfaj kellene ahhoz, hogy valaki hűen ábrázolni tudja az örök villanyfényes, ablaktalan cellákat, a véres priccseken eltöltött éjszakákat, a vörösre fagyott, takaró felett tartott kezeket, a valóságos és hanglemezről játszott női sikolyokat, a mindig suttogó őröket, a fizikai szükségletek kielégítésének embertelen körülményeit. Meg kellene Írni a falhozfordulás, a rejtélyes átjárók, a zöld-vörös lámpák, a jelzőcsengők lélektanát. Csak az tudja, aki többször megjárta ezeket a kriptákat, hogy mennyi vásári olcsóság, egy- iigyü szinháziasság nyilvánult meg ezekben a kísérteties pincékben. A szigeteltajtós kihallgatószobák keletiesen elfajult szadizmus színterei voltak. Az egyszerűbb nyomozók lélektani ismeretei ugyan nem terjedtek túl a gumibotozás tudományán, nők és ferdehajlamu intellektuelek alkalmaztak azonban sátáni kieszelt, “kifinomultabb” módszereket is. Az államvédelmi hatóságnak történelmi hagyományai voltak: a pretoriánusok, inkvizitorok, gestapósok és csekisták támadtak fel benne. Bármilyen hatalmas szervezettel is dolgozott azonban a páratlan bűnszövetkezet, semmi kapcsolata nem volt az élettel. A szovjetruhás, vagy polgári öltözékbe álcázott nyomozók a nép gyűlölete és önmaguk felsőbbrendüségi érzésének légüres terébe kerültek. A pártkönyvek előírásához hűen összeesküvési és hazaárulási ügyeket agyaltak ki előre s a kiszemelt áldozatoknak addig kellett szenvedniük, amig meg nem találták azt a választ, melyet a mindenható hatóság eleve elrendelt. A lezárt ajtók mögötti élet bensőséges volt. Az első hetek megszoktatták az embert a magánnyal, a villanyfényes élettel. Egy határon túl az ütések sem fájnak örökké s igy a kétszer négylépésnyi ürességbe berajzottak az örömök. Az ősember vigadt talán úgy első találmányainak és eszközeinek láttán, mint mi. A seprűből fogvájónak elcsent cirokszálacska, a kaparóeszköznek használható gombtöredék, a zárkába belökött mosdótál szennyes, fagyasztó vize, a lassankénti tájékozódás a zárt ajtók ellenére is: csekélyke, de tiszta örömök voltak. Már megismertük az őrök lépteit, számláltuk az evőedények koppanását, megállapítván hányán vagyunk s vártuk a távoli éjszakát, amikor egy pillanatra végigcsoroghatott rajtunk a zuhany tulforró vagy éppen jeges vize. A világ megszépült és átrendeződött bennünk. Gyermekkorban utoljára látott rétek és anyai simogatások kisértettek — a boros éjszakák emléke elhalványult. Élőről kezdtük élni az életünket és
