Fraternity-Testvériség, 1958 (36. évfolyam, 1-11. szám)

1958-03-01 / 3. szám

20

TESTVÉRISÉG

SZABÓ LÁSZLÓ

POCAHONTAS

INDIÁN REGE NYOLC ÉNEKBEN

HETEDIK ÉNEK — (Folytatás)

Lear, Othello, Hamlet, Julia szerelme, Pocahontas lelkén árny elő-sejtelme,

Melytől riadoz, hogy színeiben látja,

Mintha csak szivében gyökerezne fája.

Yisszamenekűl a hangverseny terembe, Hogy a sötét árnyat szívéből kiverje,

Dús zeneszerszámok s emberi összhangok, Mégsem oly színpadi félrevert harangok.

Lelke a fehérnek bármennyire szép is, Műélvezetébe belefárad még is,

Mert kit a természet hangja nevelt széppé, Megfakúl lelkében az emberi észé.

Valamint a mézre rászabadúlt gyermek,

Kit a nagy mohóság élvezete ver meg, Pocahontáson is csömöre már árad, Természeti csend ád vágyainak szárnyat.

Már képzeletében csatangol az erdőn,

Rétek buja selymén, madarakat esdőn, Lábait megmossa csacsogó csermelyben, Megfürdeti lelkét vadvirág kehelyben.

Elmereng a csókon, amaz elsőn, újra,

Mint adta neki Rolf Potomaki útra; “Gondolj rám, ha soká tartana az ünnep, Niagarán amit Manitónak ülnek.”

De Rolf nem is tudta, hogy is? igazában, Mily zivatart keltett e fiatal lyányban,

Ki meg is mentette, lelkét is bezengte, Komoly szerelemre mégis neki zsenge.