Fraternity-Testvériség, 1957 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1957-07-01 / 7. szám

TESTVÉRISÉG

23

Vagy mindig tanulni azt a csuda nyelvet, Szünet nélkül, holtig, Rolf oldala mellett, Melegét érezni, ha szántogat tolla,

Mikor áthajol, hogy újjait megfogja.

Mint aki lobogó lepedőre toppan,

Viszi a varázslat sebesebben, jobban, Gyöngéden ölelve magyaráz egy férfi,

Álma bűvöletét mutogatja néki.

De abban a forró, varázslatos körben,

Hogy szíve övé mind, repesőn rádöbben, Álomnak valónak hercegi lovagja Az, ki az ölében oly remekül tartja.

így fúl gyönyörébe, a gálya ölében,

Már látja is Rolfot láz-álma tüzében,

Kitől Varázs-ország sugarát is kapja,

Ezt míveli amaz első csók zamatja.

Argall meg ez alatt belemerül szemmel, Szívében e lyánynak oltárokat szentel, Melyeken kész inkább darabonkint égni, Minthogy e tündért nem feleségűi kérni.

Úgy lett, hogy mikor már elértek a révbe, Argall Pocahontást feleségűi kérte,

De a lyány megdöbbent, heves nem-et intett, Mint kinek szívéből kiloptak egy kincset.

Gályából a partra repdesve hogy toppan, Kiszökik szívéből: “Rolf kapitány hol van?” De csak egy gyilkos szó röppen vissza rája: “Rolfot visszahívták nagy ősi honába.”

Iszonyú az, ahogy Argall kezét fogja, Megtántorúl, roskad, dobol a szív bobja,

Öröm gerlicéjét bú karvalya tépi,

Összeomlik benne minden, ami régi.

Túlfűtött kohója sistereg a szívnek, Döbbenetes arcán változnak a színek,

És mint a kohóból, hője ha nem zárolt,

Piros lángok szórnak ezüst szikra-záport.