Fraternity-Testvériség, 1957 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1957-07-01 / 7. szám
22 TESTVÉRISÉG Fészkén a madárkát megrebbenti Argall, Ki mohó tüzével most utána nyargal, Úgy örül neki hogy ő lesz úti társa, Kis pihenés után nincs is maradása. Megindul a gálya, duzzad vitorlája, Pattogva szeli a levegőt a szárnya, Utasa elméje sok irányba baktat, Csak akire vágyik, éppen arról hallgat. De hallgatagon is az tölti be lelkét, Nem tudja feledni csók-zamatos tettét, Mely színt nyer a naptól, mint a gyümölcs délig, Magátol lehull, ha délután megérik. Szív, mely tele van már első szerelemmel, Egy örök háború az igennel, nemmel, Jár a mennyországban és jár a pokolban, Fölfedezi magát legelőször, hogy van. Akkor gyúl fel benne az igazi élet, Addigi élete végkép semmivé lett, Egy új születésnek lesz tárgya, talánya, Melyhez igaz útját maga sem találja. Pír bíbora gyakran muzsikál az arcon, Semmiség ösztönzi, hogy sírva fakadjon, Majd különös érzés kelt különös vágyat, Erejét emésztve szinte bele bágyad. Látni, egyre látni minden tüneményben, Nagyot vető árnyban, minden pici fényben, Napban, csillagokban s a robogó holdban, Fában és virágban, élve, de nem holtan. Mindig csak azt látni, kibe szépen botlott, Senki mást e földön, egyedül csak Rolfot, Nemcsak a tanórán, ott is, hol a lelke Álmait varázsló bölcsőibe rengje. Vagy ahol Manitó von fölibe sátrat, Tom-tom tündérivei néki muzsikáltat, Vadászata közben járná a mezőket, És Rolf leterítné, mint remegő őzet.
