Fraternity-Testvériség, 1957 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1957-01-01 / 1. szám
TESTVÉRISÉG 15 beolvasztó kohó főztjeként képzeli el ahelyett, hogy Isten nagy müvének tiszteletében adja oda a Teremtés koronáját, az embert, a maga individuális értékében, népi, nemzeti adottságainak birtokában a közös haladás és a közösen épülő szebb jövendő érdekében! Legyünk méltók hitvalló őseinkhez, akik nemcsak a hit igazi mélységével ajándékozták meg nemzetünket, de megmentették nyelvünket s vele nemzetünket az enyészettől. Büszkén tapasztaltam ezt szükebb hazámban Erdélyben, ahol, ha meg- kondult a református templom harangja, mindenki csak azt mondotta, hogy a magyaroknál harangoznak. Vajha megengedné a magyarok Istene, hogy ne némuljon el ez a harangszó itt Amerikában sem, hanem ha megszólal a református templomok harangja, tudja mindenki, hogy ez nem egy a sok templom harangja közül, hanem a magyar templom harangja! Ravasz László, a nagy magyar Igehirdető Írja: “Nekünk a nyelvünk nagyobb kincsünk, mint a földünk, mert régibb s akkor is él, amikor a föld már nem a miénk . . . ezt az élő, zengő testet, ezt az óriási és közös műalkotást, kibeszélhetetlen szépségű lélekparkot az Alkotó teremtette, sok ezer év finomitotta, fejlesztette, ápolta; dolgozott rajta az Idő, az évszakok járása, természeti és történelmi erők. Lángelmék alkotásaikkal gazdagították, felfedezők kincseiket ide rejtették el, győzelmeikkel ezt szentelték meg . . . titkos jegy, amelyről minden bábeli zür-zavarban egymásra ismerünk, címer, melyet büszkén hordozunk az emberi szellem mérkőző porondján!” Imádkozzunk azért, hogy mi, az ősi földről kiszakadt magyarok is büszkén hordozzuk és Kossuth apánkkal együtt hirdessük: “Ha tűrnünk kell, tűrni fogunk, ha várnunk kell, várni fogunk, nem elbizakodva, de nem tétlenül: hanem őseink szent hagyományát, utódaink elidegeníthetetlen örökségét visszaköve- telendjük!” (Vége)
