Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1956-03-01 / 3. szám
TESTVÉRISÉG 21 De égeti óhaj, vágy, alkalom, álom, Hogy valahogy titkon, hűn kezedre járjon, Azon eped szíve, rózsa-piros ajka, Vissza hogy a tőkét kamatostúl adja. Pocahontas, csókra, így gondol, az egyre, Hazafelé tartva ez bizsereg benne, De mivel szokatlan ez “izé” szemében, Elriasztja tőle a szende szemérem. De megint fellázad a kis forradalmár, Kivált ha tavasszal a rózsa kihajt már, Bűvöli, ígézi, ha nincs benne folt is, Sőt bele muzsikál a csillag, a hold is. A nap is úgy néz ki az alkonyi égen, Mint leány arcán az elpirúlt szemérem, Most zuhan lefelé hegyek ormán túlon, Pipacsos kendőjét elhagyta az úton. Hű szerelmet vallott egész nap a földnek, Édes vallomási arcán elömölnek, Vadvirágok színét váltogatja százig Nagy dicsőségében gazdagon sugárzik. Szerelmesen nézi Pocahontas képét, Amint hazafelé egyengeti léptét, Kérdezgeti tőle sugarának lángja: Melyikünknek lesz ma boldogabb az álma? Sátor palotáján, amikor betoppan, Nem leli helyét, sem s nem tudja, mi, hol van? Tesz-vesz, de biz’ annak nincs láttatja, haszna, Királyi szülőjét bosszúra fakasztja. De mikor elmondja, hogy a gyenge őzet Hogy’ mentette Rolf meg, azután meg őtet, Szülei szívében gyanú körme vájkál, Mindjárt sejtik, az őz miért nincs magánál. Összeül tanácsra király és a nője, Hogy magát e veszély nagyra ki ne nőj je, Mert ha e nagy érzés szabadon vesz útat, Lyányukkal a törzs is még bele pusztúlhat. Mert Pówhattan, joggal, gyűlöli a békét, Látván, a szesz mérge mint pusztítja népét, Mint zuhan lefelé hajdani erkölcse, Mily csenevész lesz majd ős fája gyümölcse. Fehér műveltségnek ha ily nagy az ára, Fordítni a mételyt kell vissza magára, Összetöri inkább szent béke-pipáját, De nem hagyja veszni termetes fajtáját. És hogy Pocahontas le ne rontsa tervét, Állítani meg kell átnevelő tettét, Elküldeni messze az anyai ághoz, Manitó ünnepre a Niagarához. Összehívja hát a törzsbeli tanácsot, Olyat, aki józan s erkölcse se vásott, Kiben még lobog a büszke faji érzet, És előttük mond el ily harci beszédet: “Sasfiai az én ősrégi fajomnak, Ne tekintsen minket a fehér baromnak, Ki szédítő szesszel nyomja reánk jármát, Melynek tüze kígyó mérgeivel jár át. Már gyermekinkén is ütközik a méreg, Halálunkat tovább siettetni vétek, Van elég fegyverünk és van elég ércünk, Állítsuk meg a vészt, míg bele nem vérzünk. Vérünket od’ adtuk lecsapoló szerhöz, Ebben Pocahontas jóhiszemű eszköz, Ki keresztül vitte amazoknak tervét, Eladván a fehér tudományért lelkét. Ezt, mint apa, én csak szomorúan nézem, Noha nincsen benne helybehagyó részem, De pusztúló erőnk félúton megállhat, Széttörni van erőm még béke-pipámat. Tudjátok, hogy ősszel van Manitó éve, Melyre összejön a többi törzsek népe, Arra hercegnőnket küldjük oda éppen, Vezértörzsünk százas képviseletében. Mi magunk nem megyünk, mert kiket csak bírunk, Fegyverbe kiáltunk, kész legyen az íjunk, Sok hadi szerszámmal, ha ellátott minket, Ellene fordúlunk a megölő britnek. Csapatunk, mely kiment hajójuk elébe, Szigorú parancsom’ az nem érti félre, Fegyverit, álgyúit szépen elkobozza, Nem Jakabvárába, táborunkba hozza. Akkor hadakozván egyenlő fegyverrel, Érdemszerint bánunk el a fehérekkel, Ősi jogainkat ha vissza szereztük, Tőlünk idegennek elmegyen a kedvük.” Nagy helyeslés támadt a hadi tanácsban, Királynak előtte megesküdt felálltán, Aztán Pocahontást még az-napon este Megbízzák, hogy másnap hű törzsét vezesse. Pocahontas örvend s ád igenlő választ, Ott a Niagarán új szellemet áraszt, Mert hiszi, hogy ott is áthatja a lelket, Frissíti, újítja ó törzsben a nedvet. Wampumát, kacatját készíti ki díszre, Pejlovát, szalaggal, korán viszi vízre, Kedvesen dúdolva végzi el e dolgot, Forgatja szivében szerelmesét, Rolfot. Hátha ott találná hűs forrása mellett, Hol benne a csókkal új szívet teremtett, Zsongó dalos szívvel dicsekednék véle, Hogy ő lett törzsének ünnepi vezére. De ily korán Rolf még berkeit nem járja, így hajnali füstbe aranylott a “hátha”, Búcsút vesz a víztől, a rezgő falombtúl, Unkalunt dalnokkal nagy útjára fordúl. T
