Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1956-03-01 / 3. szám
20 TESTVÉRISÉG Jakabvárban szükség van Pocahontásra, Mert ő a fehér faj őszinte tolmácsa, De hites tisztében arra jött rá végre, Rolf villáma csattant szíve közepére. És az ártatlan szív szép tavaszát éli, Nyugtalanúl örvend, kezdi jogát kérni, Melyet ha megoszt a hű erdei hárssal, Vissza beszél neki repeső tapsával. Sok madara most ám kedvére való csak, Sirály, daru, bíbic, sas, daliás kócsag, Kelepelő gólya, gerle, kuvik, szárcsa, És más tarka tollúk ezer sokasága. Istenem, hogy e lyány mennyi gyönyört érez, Ott jön egy ünőke épp’ gyönge kezéhez, Forrás vize mellett nyakát simogatja, Míg bársonyos fűvel étetgeti balja. Pocahontas csak egy fütty-dallamot szóljon, Mindjárt oda röppen vállára egy sólyom, Vagy egy más dallamot ha burukkol lelke, Búgva szökik hozzá kedvence, a gerle. Ekkor fenyőmagot illeszt ajakára S édes gügyögéssel veszi a madárka, Színárnyaló füttyre jönnek elő többen, Etetés után mind lágy fészkire röppen. Színes szalagát ha köti homlokára, Tarkójára tollat díszül ad a páva, Messziről a félénk hermelin is fellép, Hogy vissza ragyogja Pocahontas lelkét. így megy ez szünetlen s el sohase unja, Egyik nap bevégzi, másnap kezdi újra, Csak akkor vet gyorsan hessegető lobbot, Ha látja feléje igyekezni Rolfot. Mily kár, hogy e gyönyör nagy bánat elődje, Minden jólakásnak hetvenhét a böjtje, Ifjú örömünknek uzsorása: bánat, Kamatos kamattal viszi el a várat. Azt a tündér várat, azt az álmot, melyet Színes képzeletünk angyala teremtett, Melyet árvizével pusztít el egy órjás, Nyomaiban járó rettentő csalódás. Ez keserű arccal mindig oda lépett, Ahova rajzoltunk egy gyönyörű képet, Durva, poros lábbal taposta el álmunk, Arra kényszerített, hogy csak vele háljunk. Vadászata közben Rolf Pocahontásra Véletlenül bukkant, hogy hegyeit mászta, Mint valami párduc, kit üldöz az éh is, Áldozata előtt örül is, de fél is. Félelmét azonban éhsége lefőzi, Rolf is remegését mosollyal előzi, Édes csatarával közelít a lyányhoz, Ki alig jött szintén jó maga-magához. Akkor hogy a gyorsúlt veszedelmen túl van, Kacag mind a kettő, színébe fakúltan, Ismételni kezdik a tegnapi leckét, Ne mulasszák el az alkalmi szerencsét. Lelkendezve, gyorsan beszéli a lyányka, Népfajok szerelmét asztalukra tárta, Jó Vokomó anyja és Powhattan atyja Milyen hahotázó derűvel fogadta. Ő maga is szintén szomjára ha gerjed, Érzi magát furcsán, édesen betegnek, Olyankor a teste nagyot vet az ágyon, Vágyik és nem tudja, hogy mire is vágyjon. Alig hogy elröppent rezgő szava szállva, Mint egy puha kézből szabadúlt madárka, Felordít előttük valami egy bőszét, Egy óriás kígyó elkapott egy őzet. Mint karikás ostor cserdítve befonta, Bődűlve segélyért kiáltott a foglya, Rolf, fegyvere rántva, ugrik oda szusszal, És a beste fejét széjjel veri tussal. Őzike testéről az holtan lemállik, Mint mikor a sodrás vissza karikázik, És a kis remegőt ölbe kapja hőse, Viszi, hogy üdítse forrás vize, hűse. Pocahontas ottan megdermedve állott, Szíve kioltotta arcából a lángot, Nem tudta felérni fogékony eszével, Miért, hogy a jámbor gonosz által vész el? Rolf, hogy az ünökét útjára bocsátja, Két keze kitárni, mint keselyű szárnya, Felé siet lobbal, védeni a gyöngét, Bátorító csókban megfürdeti gyöngyét. Önkéntelen jött e gondolat szivéhez, Megbánni, hiába, késő, amit érez, Hogyha talán köztük szerelem kap lángra, Füstje majd kedvese szeme fényét bántja. Mert Rolfnak szivében nem komoly a szándék, Hisz’ rá menyasszonya Albionbna vár rég, Csak mivel szeretett játszani a tűzzel, Incselgő, de tiszta, barát lön a szűzzel. Nem így Pocahontas, ebben noha vétlen, Mámor borát érzi lüktetni a vérben, Fölpezsdűl és ajkát nyalja mint a mézet, Forog vele ég-föld s azt hiszi, hogy részeg. Csak mikor mámoros, felhős ege tisztül, Fél saját szivétől, a pici rubinttúl, Mely egyre lovalja s ha nem mozog, sérti, Még a hideg észt is hazugságra készti. Az, ki sohse kapott és nem adott csókot, Csókold meg csak egyszer, nyugtalan adósod, Szemérme aranyos tarsolyába rejti, Hogy azt a nagy kincset el ne lopja senki.
