Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1956-03-01 / 3. szám

TESTVÉRISÉG

19

Szabó László

POCAHONTAS

INDIAN REGE NYOLC ÉNEKBEN

(Folytatás)

HARMADIK ÉNEK

FAKADÓ SZERELEM

Ki kalaphoz rózsát nem komolyan tűz fel, Könnyelműn ne játszók veszedelmes tűzzel, Mert ha szerelemre gyűl ki tüze másnap, Megégeti szívét, nem neki, de másnak.

Üres idejében eltársalog Rolffal,

Tisztába jönni sok okozattal, okkal, Eltréfálni olykor dalról, szerelemről,

Mely egy üde csókban csattan ki keletről.

Felsorolja, milyen sok csókoló nemzet,

Mely Pocahontast úgy mulattat, nevettet, Mint neki szokatlant, különösnek véli,

Nem hiszi, van annak sebző nyila, éli.

Egy nehányat véle papirosra írat, Csattanóján majd jó szüléje is vígad, Nagyokat nevet rá, fej-tolla is hintái,

Rolf Pocahontásnak ily sorokat diktál:

“Bár arany zuhogna egekből egy asztag, Nem lenne a holland, ha szerelmes, gazdag; Gall kakas kiáltja kukorító gőggel:

Féltsen a szerelmes, sorsa ezen dől el.

Latin szeretőnek holdvilág a kórja, Szerelmes sugarát csak e csillag szórja; Szerelem és álom együtt járva, ketten, Akármi a húnnál már nem lehetetlen.

Hét másodpercig tart az arab szerelme, Innen boldogsága örök veszedelme;

Skótfaj sohasem kap szerelemben észhez, Neki, mint a gótnak, a csúnya is szép lesz.

Eljött az iskola várva-várt órája,

Pocahontas magát gonddal veti rája,

Társai hetenkint oly haladást tesznek,

Hogy ily aratása ritkán van a szemnek.

Pocahontas mindnél gyorsabb haladásban, Nem téved el, egyszer, dús ága-bogában, Lesz éles eszére mestere is bámész,

Felkiált magában: hisz’ ez a lyány lángész!

Mint mikor a kertnek sokfajta virága Színdőzsölő kelyhét egyszerre kitárja, Válogatni szinte lehetetlen benne,

Egyszerre szeretné letépni az elme:

Tudomány virágit úgy Pocahontas is Egyszerre akarná ezt is meg a mást is, Mígnem gyönyörében végleg beleszédül, Nem kérve tanácsot a csitító észtül.

Brit szívnek a hideg bölcsessége megfog: Szerelem-s levesben a legelső legjobb; Húmorral hímezi szerelmét a lengyel:

Aki nagyon szeret, nagyokat üt — fejjel.

Kéjbe fúl szerelme a kalmár zsidónak,

Nincs nála helye az eszményi valónak;

Tar, török szerelme változatos, tarka,

Mint a páva s fácán tollazata, farka.

Orosz a szerelmét, mint a tojást nézi: Frissen és mohón kell azzal ugyan-élni; ír szíve nejére büszke-nagyot dobban,

Mégis szeretőjét szereti legjobban.

Lángol a magyar szív, nincsen hiba abban, Meg is hal ezerszer érte, de csak dalban, Végre a sastollas rézbőrű előfut,

Vallja, hogy szivedért meghalni csak ő tud.”

Szó, dal és művészet szép lelkét bezengi, Ősi fája lombját már hullatni kezdi, Tél-időben könyvért mértföldeket Iából, Virúló tavaszra kész-tudású ángol.

Pattintott újjával Rolf, a mester: — vége! Tetszett neki a lyány csengő nevetése,

De mintha parázsra fenyőmagot hánynak, Bent, mélyen a szívben, halk bizsegés támad.

Elmereng az édes nagy nyelvbeli kéjen, Egy vágya virágzik: csak ezen beszéljen, Beszéde fonalát mestere vezesse,

Ebbéli munkáját örökké szeresse.

Bár nem dísz az írás, nem oly képes ábra, Milyet őse festett lágy nyírfa hajára,

Mely képe szavaknak s jele gondolatnak, Mégis benne titkok meséi fakadnak.

Mert Rolf a szerelmet addig magyarázta, Pocahontas szívét titkon leigázta,

Lángja harapódzik mindenik beszéddel, Melynek ropogása nem számol a véggel.

Mindaz, ami Rolfnál csak ártatlan tréfa, Szűzi szívbe mézes nyilakat ver néha, így lómból ki lassan bűntetté a hű tett,

Ha gyenge lyány szívbe írsz csalfa betűket.