Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1956-12-01 / 12. szám
TESTVÉRISÉG 3 Van azonban valami amit kezdünk, ha nem is érteni, de alighanem jól sejteni. És ez az, hogy az életüket nem sajnáló magyarok nagyon tapintatlanul viselkedtek bizonyos nagy külügyminiszterrel szemben, aki papiron régen és pontosan kicir- kalmazta, hogy a “satellite” népeknek hogyan kellene viselkedniük. És nem úgy viselkedtek. Merték ezek a szerencsétlen magyarok — az Isten áldja meg őket érte! — kinyilvánítani azt, hogy nemcsak Moszkva nem kell nekik, hanem Belgrád sem, sőt a kommunizmusnak semmiféle formája sem. Mert istentelen és embertelen. Ezt nem lett volna szabad — úgy látszik. Cseberből-vederbe kellett volna kívánkozniuk s ott kinlódni még nehány évtizedig éhesen, rongyosan rabállapotban, mig aztán, talán, esetleg, megszánta volna őket rabtartójuk s janicsárokká nevelt gyermekeiknek lökött volna több kenyeret, hogy szabadszóra éhes szájukat végkép befogja vele. Szegény, szerencsétlen tapintatlan magyarok. Megzavarták némely külügyminiszterek dédelgetett cirkulusait. Ezért nem volt számukra időben jött segitség. Ezért hullottak el tizezer számra a pokoli tankok előtt, ezért kellett nekik százezerszámra vizben, sárban, hóban, fagyban átvergődni az ország határon. Szegény, szerencsétlen tapintatlan magyarok, drága jó testvéreink. Hogy is mertétek ti azt a szabadságot szájatokra venni, amiről olyan szépen zengedeztek felétek a léghullámokon át? Hogyan mertetek tovább lépni annál a “vonal”-nál, amit ugyan tudtotok nélkül, de magasröptű diplomata elmék lábaitok elé rajzoltak? Hogyan merhettétek meztelen testeteket a tatár harcikocsik elé dobni, amikor sorvadásra Ítélt izmaitok még nehány évig bírták volna a “békeszerető” Szovjet számára való “termelést”? Trianon, Yalta és Pottsdam még nem tanított meg benneteket eléggé az alázatosságra? És igy, ebben a hangnemben folytathatnánk tovább amíg tüdőnk bírja, amíg a felindulástól vér nem patakzik szánkból, s amíg ájultan nem esünk össze a fájdalomtól, amely szivünket facsarja . . . Nem értjük a magas diplomáciát. Nem értjünk meg a való helyzetet. Nem ismerjük a dolgok hátterét. Nem ismerjük a messzemenő terveket. Jobb volna, ha nem szólnánk. Az elkeseredés rossz tanácsadó. A türelem termi a rózsákat . . . De mit tehetünk róla, ha értelmetlenségünkban, tájékozatlanságunkban, elkeseredésünkben mi csak azokat a vérrózsákat látjuk, amik a magyar földet festik pirosra? . . . Az vessen ránk követ, akinek testvéreit gyilkolják, mint a mieinket, és hallgatni tud. Az vessen ránk követ, aki tudja, mi az magyarnak lenni ma. Akár itt, akár odaát. Borshy Kerekes György
