Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1956-02-01 / 2. szám

TESTVÉRISÉG

17

Vad harag mindenütt szemöldököt ráncol, Őrtüzek körűi már harci tüze táncol,

Azután lezúdul Potomak tájára,

Powhattan királynak sátor városába.

Mint forgószele a napsugaras ősznek,

Mit vélnél valami bolond eszelősnek,

Arany leveleket tűzdel ruharáncba,

Levél is, a por is fürgén forog táncba:

így forog a táncba harc tüzei mellett, Gyújtani egymásban szörnyű hadi kedvet, Rémítő haragját kurjongva kifújja,

Ha mikor kifárad, elkezdi megújra.

Mint a forgószélnek ha táncköre tágúl,

Leveles ruháját lehányja magárúi,

Halkúl a zenéje, zizegő szeszélye,

Belefúl az ősznek sugárözönébe:

Úgy ez a vad tábor megtorpanva krúgat, Mert megpillantott egy felpisszenő újjat, Powhattané az, mely csatasorba inti,

Kire az arany hold bő sugarát hinti.

Jelenti, hogy a hold ha lebukik, támad,

Körűi kanyarítja majd a fehér várat,

Hát mindenik harcos íj ja legyen készen,

Lova és marcona személye meg ébren.

Leple alatt a hűs szép csillagos égnek, Pocahontas Sunrise-t küldözgeti kémnek,

Egy bátor leányt a Mohawk-beli ágból,

Kinek hősi tette már messze világok

Ő hadi tettek közt legnagyobbat számlál:

Hét folyam vizének hegyi forrásánál,

Vakmerő csapattal holdsugaras estve Nyíl fergeteget szórt a brit telepesre.

Alig maradt abból meg valami élő,

Rettenetes hírét dadogva beszélő,

Ki ha biztos újját ráteszi az íjra,

Túlvilági sorsát annak meg is írja.

Most is ereszkedvén meredek hegyháton, Kikémli a várat teli holdvilágon,

Kit mikor űzőbe vesznek a várőrök,

Megáll íjat aj zva, távunnan, előttök.

Először lovukat lövi ki alóluk,

Aztán koponyákon nyílik nyilaló lyuk,

Mikor az űzőkkel hamarosan végzett,

Bujkálja lóháton a hegyes vidéket.

Azután neki vág vad meredek bércnek,

Felfele gurúló keselyűnek véljed,

De szikla gerincen botlik lova lába,

Wampuma övénél felakad egy fába.

Lehasadó gallynak erős töve reccsen,

Függ, lezuhan, megráng nagy szikla ereszben, Felüvölt segélyért, besikong az éjbe,

Önsúlya lerántja kegyetlen a mélybe.

Powhattan király meg, szép kéme hogy késik, Megfeni kováján nagy szkalpoló késit,

Vág vele alúlról fölfele a légbe,

Rá mozdúl a törzsek felnyilazott népe.

Jakabvárhoz innen hatmértföld a távol,

Lassan, óvatosan oda húz a tábor,

Hogy mire felpirúl a nap virradat ja,

Britnek szemfedőjét vérpirosra szabja.

Erős Jakabvárnak Smith a kapitánya,

Ki úgy les a törzsre, mint gilire kánya,

Jobb keze, hadnagya, daliás Rolf néki,

Véle Jakabvárát hősiesen védi.

Powhattan, a törzsfő, sok lovas vitézzel Záporozza várát íjak özönével,

S hogy senkit a várnak lövegje ne érjen,

Vár körűi ritkázza vitézit az éjben.

Körbe-körbe futja serege a várat,

Mindenegyes nyíl egy telibe találat,

Ki fejét felüti egyszer a bástyákon,

Annak ha virrad is, csak a másvilágon.

Ámde sikeréből, bár nem vala bárgyú, Kiábrándítja az új fegyver, az álgyú,

Melyről mitse hallott, hogy bömbölő szája íjasinak százát egyszerre kaszálja.

Hiába zúg-csattog fergeteges íja,

Azt a fene fegyvert le sehogyse bírja,

Melyből ha kisuttyan villámmal a töltés, Rettenti a harcost siketítő dörgés.

Hát visszahúzódik bekerítő cselre,

Színli magát, rejti, futamítva, verve,

Erdeje lappangó bokrait megrakja,

Rá se néz azontúl az ördögi lakra.

Visszavonúlóban, szírt alatti völgyben,

Felordít egy harcos itatása közben,

Mind oda figyelnek a rettentő “ugh”-ra, Megalvadt vériben ott fekszik egy hulla.

Jajban, döbbenetben mind tolong és hajráz, Ki holtra zuhant ott, az királyi Sunrise, Sorsát magyarázza lehasított gallya,

Mit marka szorítván, testét betakarja.

Pocahontas sátor palotája mellett Ravatalra téve siratja egy nemzet;

Ki nevét a kelő napsugártól nyerte,

Annak sugarát az irigy hold benyelte.

Hétnapi gyász után, mely tetteit zengé,

Vitték a hét folyam forrásvize mellé,

Ott el is temették Mohawk deli lyányát, Sírjára cseresznyét Pocahontas plántált.

Cseresznyefa törzse nagyra nőtt idővel, Párosítá lelkét e hős deli nővel,

Melynek csudájára sok ideig jártak,

Mert ágain sírva daloltak az árnyak.