Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1956-02-01 / 2. szám
18 TESTVÉRISÉG Sőt asszony, ki első gyümölcsét is ette, Fiát avagy lyányát mind naggyá nevelte . . . Én láttam a fáját, hallottam a hangját, Fájt, mikor tövére vetették a baltát. Mert útjában állott a város vizének, Nem nézte regéjét semmire az érdek, Mit is érdekelné azt hős rege híre, Kinek sohasem volt, sohase lesz szíve. Fájt Pocahontásnak Sunrise-nak eleste, Évi ünnepélyét nagy búval vezette, Róla ha Unkalunt dalai lobognak, Tág teret enged a fennsirató zoknak. Csapodár a béke, vár óvatos ésszel, Úgy hogy a brit már kint vadászni merészel, Smith kapitány előtt elesik egy dámvad, Akkor csak a bokor mind életre támad. Ésszel a helyzetét föl csak alig érte, Vad helyett ő került, maga, terítékre, Ruháját letépték, le utolsó ingét, Powhattan királyhoz megkötözve vitték. Rolf, hogy kapitánya olyannyira késik, Miután hallotta Smith puska lövésit, Lóháton az erdőn nyoma után rúgtat, Űzőbe vevén egy karikázó nyúlat. De mint a vezére, ugyanúgy megjárta, Belecsappant ő is a csalfa csapdába, Meztelenül vitték őt is a legények, Hogy hős koponyáján nyissanak egy léket. Vészes “ugh” üvöltés verdesi a tájat, Hogy így sikerűit a királyi vadászat, Lihegve kitódúl mind áldozatához, Kiket hárskötéllel kötöznek a fához. Őrtüze mellől is felpattan a harcos, Hogy wampuma szinte csörömpölve csapdos, Varkocsát a körmén fonva szedi ráncba, Azután tombolva beledül a táncba. Áldozatuk körül körtáncokat döngöl, Kezében az íja fel-alá zörömböl, Rémíti az erdőt, hogy fái zokognak, Rettentő hangjain fabodon doboknak. Már szkalpoló kedvük oldalütő réme Smith bőrén keresztül húsát is elérte, Rolf karja pediglen kötés alatt vérzik, S ezt gyermekek és nők vad örömmel nézik. Ekkor csak a törzsből, mint egy születő kép, Pocahontas tiltó kezekkel előlép, Homlokára sűrít pár marcona ráncot És csendre csitítja haraggal a táncot. Hivatkozik, joggal, hercegi rangjára, Két áldozatát kell, hogy most neki szánja, E joggal övé lesz a szkalpos ítélet, Ő mondja ki rájok: halál-e vagy élet? Rolf bőrén az újját nagy remegő vággyal Végig simogatja, míg körűlte járdái, Bársonya végig fut vérén, szive reszket, Sohse látott ő még férfiban ily testet. Király s az egész törzs már ellene ágál, Jogában azonban a nő sohse hátrál, Hercegi sátrába vezetteti őket, Hol visszaparancsol férfiakat s nőket. Királyi atyjával békepipát gyújtat, Füstje feledteti a harcot, a múltat, Rolf, Smith kalumetből szívja ki a békét, Mely Pocahontásra sugarazza ékét. Hirdetik harsogva, repesik újjongva, Hogy már szabad ember két királyi foglya, Egymásra a két szín többé sohse támad, Békére kinyitják nékik is a várat. És tanítják őket nyelvre, tudományra, Iskolának Rolf lesz vezető tanára, Melyre legelőször Pocahontast képzik, Hogy szerte oszoljon lelkűkben a tévhit. Erre a békére áldomást szereznek, Különös mámorát élvezik a szesznek, Melyre a brit pénzét felcserélte bőven, Hogy legyen e fajnak napja lemenőben. Mi volt ez a mámor, melybe beleszoktak, Mely a halált hordta benne ide soknak? Tűnhetett távolról nagylelkűnek, szépnek, De közelről jajnak, undorító vésznek. Mint a Niagara, messziről ha nézed, Nagy híréhez képest csalódás a részed, De szállj le vizéhez, hol bömböl a medre, Döbbentő iszonyat szakad a lelkedre. Azt hiszed, a lelke kiszakadt a földnek, Zuhogó árjai dübörögve nyögnek, Tanúja lehetsz ott százféle sikolynak, Melyek veszett táncú örvénybe sikongnak. Ilyen jelenetben tombol az ind, pusztúl, Meglankad ereje s erkölcse falustól, Ez volt az özönvíz, a fehér faj mocska, Mely e derék fajnak életét elmosta. HARMADIK ÉNEK FAKADÓ SZERELEM Ki kalaphoz rózsát nem komolyan tűz fel, Könnyelműn ne játszók veszedelmes tűzzel, Mert ha szerelemre gyúl ki tüze másnap, Megégeti szívét, nem neki, de másnak. (Folytatjuk)
