Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1956-07-01 / 7. szám
TESTVÉRISÉG 35 gyarországon, mind Erdélyben kimondhatatlanul nagy Ínséget, pusztulást és nyomorúságot eredményezett. Kitűnt, hogy Rudolfnak nem volt elég ereje a török kiűzésére. A magyarokban nem bízott, németjei pedig csak a védtelen lakossággal szemben tudták megmutatni vitézségöket. Baj volt a pénzzel is. Mire rendeltetési helyére jutott volna, a hűtlen sáfárok kezén elolvadt. Rudolf maga is rájött, hogy az első célt nem tudja elérni s igy a másodikat akarta megvalósítani: az “eretnek” protestánsok kiirtását; a jezsuitáktól segítetten akként gondolkozván, hogy a török erejét a protestánsok miatt nem tudta megtörni, viszont a protestánsok elintézéséhez jóval kevesebb erő kell, mint a török leveréséhez. A király tervét a véletlen is segítette. Az állhatatlan jellemű Báthory Zsigmond önmagával meghasonolva lemondott a fejedelemségről s Erdélyt átadta Rudolfnak. De Zsigmond gazda nélkül számított. Az erdélyiek féltek a zsarnok természetű Rudolftól, de még inkább a török hatalomtól, aminek Erdély vazallusa volt s amelyik Erdélynek a Habsburgi Magyarországgal való egyesülését fegyverrel akadályozta volna meg. Az erdélyiek tehát Rudolf ellen fegyver fogtak, de pórul jártak. Rudolf egyik tábornoka, Básta, leverte őket s a vereség után kezdetét vette a rémuralom. Básta, a durva, lelketlen katona diktálta a törvényt; zsoldosai szabadon garázdálkodtak, rabolták és gyilkolták a védtelen lakosságot, a jezsuiták pedig Básta oltalma alatt egyre- másra szedegették el a protestánsok vagyonát és templomait. Az erőszakoskodást az unitáriusokon kezdték s folytatták a reformátusokon. Még aránylag legkevesebb zaklatásnak a lutheránusok voltak kitéve, mert azoknak túlnyomó része szász, vagyis német volt. Erdély nyomorúsága tiz évig tartott s a német zsoldosok, betörő törökök, oláhok garázdálkodása következtében az olyan fokra hágott, hogy az Ínség miatt egyes helyeken emberevés esetei is előfordultak. Közben Magyarországon is megkezdődött a protestánsok tervszerű üldözése, mintegy ráadásul a török háború okozta hallatlan nyomorúságra és ínségre. Az üldözések szerzői, sajnos, magyarok voltak, a király főtanácsadói, túlnyomó részben papok: püspökök és érsekek, akik között a leggonoszabb Szuhay István egri püspök volt. A nyomorúság és az üldözés a végén olyan elkeseredést szült, hogy mivel az 1604. évi országgyűlésen a király a sérelmeket nem akarta orvosolni, a rendek kijelentették, ha vallásukban tovább is háborgatást kell szenvedniük, kénytelenek lesznek az Aranybullában is biztosított fegyveres ellenálláshoz folyamodni. Rudolf azzal felelt a tiltakozásra, hogy az országgyűlés elosz-
