Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1955-03-01 / 3. szám
TESTVÉRISÉG 9 U. S. A. KATONA áll az utcasarkon s kenyeret majszol ... mankós lábon. A levegőben galamb röpdös, mert azt se tudja, hova szálljon. Az ucca népes, autós bábéi és a galamb, az ... mindig béke. Ilyen zsivaj os rengetegben, vájjon, hol lenne menedéke?! Katona ... messze néz merengve, a Jóég tudja, mire gondol... csak úgy véletlen, kenyeréből valamit a járdára morzsol. A galamb vidám, bátor ívvel, ráröppen a kenyérmorzsára s együtt ebédel ott, a sarkon, a Béke és ... a katonája. A Béke és a katonája. Tarnócy Árpád Bálint úr éccakája Irta TARNÓCY ÁRPÁD “Vitézek, mi lehet a széles föld felett szebb dolog a végeknél?” A lovas megjött Ónodról és visszahozta a sólymot. — Losonczy Anna azt üzente, hogy: nem kell. Verje világnak Balassa Bálint úr a madarát. A galamb jó helyben van Ónodon. Nem repül ki onnan. Bálint úr a vártoronyban ült. Jó szántói borokat vacsorázott. Két terjedelmes könyöklő ablak nézett le onnan a Vágra. Szilvafák virágoztak Újvár alatt és rajtuk nagyokat kacagott a fészekretérő gerle. Cudar világ ez. Rudolf császár csak tegnap küldte meg a végső végzését. András úr győzött hát;. A császár neki ítélte Újvárt. Jó. Hát vegyék el, ha tudják. Hét öreg ágyú várja a császári végrehajtót, Pongrácz urat, a vice-ispánt. Szívesebben várna ugyan a törökre, dehát ki tehet róla, ha a császár másféle ellenséget küld rá? Immár újra végbeli katona Bálint úr. — Kétszáz aranyon szolgál. Nem várnak ura. Se asz- szonya, se aranya hozzá és a szívén hangyaként rajzik a szenvedés. — Meredten bámúl a tavaszba, a gyönyörűbe. Lám ni: Újvártól is úgy száll el a nap, mint tőle. Sötétség lesz ebből. Éccaka. — Fijam, Öcsöd, oldd le a sólymot. A köpcös bús legény, aki sok éve jár már ura nyomában, megoldja karján a láncot, sólyom lábán a gyűrűt, fején a kis selyem sipakot. És hess! A sólyom nekivág a barackszínü levegőégnek. Legyen hát szépséges Losonczy Anna akaratja szerént! Bálint úr fölhajtott még egy kupával a szántói aranyból és igen világos látással gondolt arra, hogy minden hiábavaló. A szomjúságot és tüzeket nem lehet legyőzni. Losonczy Anna, Dobó Krisztina, bécsi Zsuzsanna egyforma szél. Mind tüzet nevel, ahol parázs van. És Istent lehet félni, bűnöket lehet bánni, de tüzet legyőzni? Mégis csak legkülönb élet a katonaélet, ahol nincsen béklyó, acélos rózsalánc. És törökre verheti keservét akárki Isten embere, ha úgy jön. — Öcsöd fijam, énekelj! A hű szolga megmerevült a híves padlózaton, ahol úgy állott nehéz csizmában, mint őrtűz mellett, hideg, éber éjszakán. És kemény bánattal csendült föl a hangja: “Vitézek, mi lehet a széles föld felett szebb dolog a végeknél?” Bálint úr arcán legördült a könny. Mélységes örvények kavarták a szívét. Vájjon értette-e őt valaki? Látta-e valaki az ő szenvedéseit? Szívének puhaságát? Lelkének keményét? Vérrének forróját? Életének sodróit? Szenvedelmeinek csapkodását? Amik hol erre, hol arra vetették? Jó öccse, Ferenc talán? Hü testvér Ferenc, jó katona baj társ, súlyos öklű és kemény gerincű legény. De talán ő sem. Nem lehet az, hogy volna még ember széles a világon, aki az ő szívének tüzethányó kavargását érez- hetné. — Öcsöd fijam, — kapta föl a fejét Bálint úr hirtelen — testámentumot írunk. Nem pennával, csak úgy szóval. Vagy ha jöinne, akár szablyával.... — Igenis. — Fegyelmezel-e fijam? — Igenis, hogy úgy teszek. Öcsöd valóban maga volt a figyelmezés. Óceánokra néző őrtorony se állhat figyelmesebben. Két bús szeme az urán. Egy keze a kardján, másik a szívén, ami ugyancsak kalapált. — Újvárra nem lép be a császár embere! Ezt mondod meg Ferencnek, ha naprahevülő reggel megjön Kékkőből... — Igenis. — Minden javam, jószágom, szolgám, marhám az övé, ha kiveri innen, aki ellenségünk. Ne kegyelmezzen senkinek immáron, mivelhogy nekünk se kegyelmez se asszony, se császár.
