Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1955-11-01 / 11. szám

TESTVÉ11IS ÉG

5

A Presbiteri Szövetség tiz éves múltja és hivatása

ELŐADÁS A PRESBITERI SZÖVETSÉG GYŰLÉSÉN Ligonier, Pa. — 1955 szeptember 5-én

Atyák és Testvérek!

Megállunk a tiz éves határkőnél. Elcsendesedünk és visszarepülő gondolatainkban elmerengünk. Egyszóval: emlékezünk! Ennek a nevezetes határkőnek a magaslatáról visszatekintünk a múltba, a már lezajlott, de még mindig eleven múltba. Fontolgatjuk, mérlegeljük, mázsáljuk a végzett munka eredményét; tehát, számot adunk sáfárkodásunkról Isten és saját lelkiismeretünk oltára előtt. De ugyanakkor és ugyanerről a magaslatról, amilyen éles látással csak tudunk, a jövőbe, a bennünket kérlelhetetlenül ostromló jövőbe is beletekintünk. — Zavaros és kissé könnyes szemmel ugyan, de kezdjük már látni: mi jön, mi vár ránk és “mit hoz a jövendő”. Ha hitünk nem volna, összerogynánk a bennünket felszivó és elnyelő uj világbeli folyamat láttára és rohannánk a sírásók seregébe. Mondom: ha hitünk nem volna!

Soha sem szabad elfelejtenünk, Testvérek, hogy mi az Egyháznak, a Reformáció égőtüzé- ben megtisztult és megujhódott krisztusi Egyháznak vagyunk a fizetett vagy tiszteletbeli munkásai, “mind köz mind tanácsos rendjei”. Azt szolgáljuk, azt építjük. Helyesebben mondva: abba építjük belé magunkat. Ma már annent careers for themselves in the cultural, religious and economic life of our nation. And to know that a large percentage of them have been brought up in our churches, gives me an extra thrill.

With all due respect and honor to the fathers, the builders and the providers, at this critical stage in the life and development of our beloved churches, I deeply feel that we should be more concerned with the sons and grandsons. If we’re not concerned, who else will be? For if we close our eyes and allow the inevitable changes to pass us by, in another ten years we may not have any Hungarian churches left, and nobody will even remember the fathers! This is the writing on the wall as I interpret it.

Now that we have reminisced and did our dutiful homage, it is inescapably incumbent upon us to look to the future unafraid and with our heads high. We have hard work to do and loads to lift.

Let us, then, be up and doing,

With a heart for any fate;

Still achieving, still pursuing,

Before it is really late!

nak a sokat hangoztatott mondásnak, annak az agyoncsépelt mondásnak, hogy mi tartjuk fenn az Egyházat; épen az ellenkezője igaz: az Egyház tart fenn bennünket! Amerikai magyar élet ma már csak ott van, ahol amerikai magyar református egyház van. Ahol nincs egyház, ott amerikai magyar életünk — sajnos — a sir gödrénél áll. Annak a jövőnek, amit régebben emlegetni szoktunk, bizony, ma már a küszöbén állunk, sőt át is léptük a küszöbét. És ha a tényekkel szembe merünk nézni, ott találjuk magunkat egy csomó korteremtette, sürgős és megoldásra siró egyházi és egyleti létkérdés közepette. — Ott tornyosulnak előttünk . . .

Voltaképen kik is vagyunk mi! Magyarok? Igen! Amerikai magyarok! Nem a sorsrendelés, nem a végzet, hanem a Gondviselő és a Kegyelem Istenének keze tett bennünket azzá. Mintha nekünk is közünk volna a predesztinációhoz. Mivoltunkat oly hűen fedő jelző, “amerikai”, kaleidoszkopi és kivételesen sajátos jellegekkel ellátott újabb pecsétet üt ránk. — Magyar létünkre tehát az uj haza már rásütötte csillagsávos bélyegét. Mi nem a hires amerikai regényíró, James Fennimore Cooper által ismertetett mohikánokhoz — azok teljesen és nyomtalanul eltűntek — vagyunk hasonlóak; inkább a többi, korábban bevándorolt és úgy fizikailag mint lelkileg már beolvadt népeket közelitjük meg sors - hasonlatosságunkban. — Amennyiben volt a nagy világon kívül apáink számára hely. Szózatunk első szakaszának záró szavai: “Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned és halnod kell!” — nem Ítélet-, hanem megváltásszerüen hat ránk.

Az Ótestamentumbeli ősök emlékének és hitének mély kutjából meritem ki ezeket a buzdító és felfrissítő igecseppeket: “Mózes elvivé magával a József tetemeit is, mert megesketvén megeskette vala Izrael fiait, mondván: Meglátogatván meglátogat titeket az Isten, akkor az én tetemeimet felvigyétek innen magatokkal.” (Mózes II. Könyve 13:19.)

Kezdetben, különösen a pusztaságok ölén bolyongásban töltött, keserves esztendők sötét mélységein épen a 400 évvel azelőtt meghalt József száradt csontjai voltak azok a Jehovah által eleve elrendelt erők, melyek megtartották, vitték — s néha hurcolták — Izrael fiait. Az említett nemzeti ereklyének tekintett inspiráló csontok nélkül soha ki nem jöttek volna a zordon sivatag megemésztő gyomrából. Mint temérdek más népfaj, ők is ott vesztek volna.