Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1955-11-01 / 11. szám

6 TESTVÉRISÉG Sőt erős a meggyőződésem, hogy József csont­jai nélkül Dávid népe százszor visszavánszor- gott volna Egyiptomba. Valahányszor a cson­tokra néztek, eszükbe jutott nagy ősük szájról- szájra örökségül adott parancs-szava: “Vigyétek fel az én tetemeimet arra a földre, melyet Isten esküvel Ígért meg atyáinknak!” Testvérek, kezdetben bennünket, amerikai magyar reformátusokat is, a 400 éves múlttal biró atyáink megtisztult őshitének magunkkal hozott csontjai tartottak meg, hoztak össze és építtettek velünk templomot; azok futó ereje által szerveztünk egyleteket, alapítottunk Beth­len Otthont. Ma már mi is ott állunk, ahol Ábraham fiai: hitünk és magyarságunk ősi csontjait ne­künk kell hordoznunk; azok eleget hordoztak bennünket. Tíz esztendő! A szuverén Isten háztartásá­ban, valamint nemzetek életében, egy évtized nem nagy idő. De a mi rövid, gyorsan ha­nyatló egyéni életünkben, azonban, 10 esztendő hosszú idő. Tíz éves múltúnknak — hála Istennek — vannak gyümölcsei. Azt is mondhatnám, hogy — érett gyümölcsei. Először is annak a maroknyi merész egy­házi embernek tartozunk örök hálával, akik megálmodták ezt a Presbiteri Szövetséget és szükségét látták annak a munkának, amit ez a közösség országos vonalon hivatva van vé­gezni. Itt és igy kezdődött ez a szövetség, melynek megszületésekor magam is itt voltam. Bennünket az utóbbi 50 és néhány esz­tendő alatt nemcsak földrajzi távolság válasz­tott el egymástól. Elválasztott bennünket, saj­nos, az a sok saját magunk küszöbölte és hányta fal is — és főleg ez — amelyet ennél vagy annál, ma már érthetetlennek és tartha­tatlannak vélt oknál fogva, állítottunk fel. Az a tény, hogy össze tudtunk jönni — mi, akik több közegyházban éljük gyülekezeti életünket: nemcsak az említett érett gyümöl­csök közé tartozik, hanem pontosan azt is je­lenti, hogy a nagykorúságnak a határát is elér­tük. Mint a pusztában törekvő és törtető zsi­dók, úgy mi is csak 40 esztendő múltán tud­tuk elérni a felnőtt férfiúi kort, amikor el­hagyhattuk a gyermekhez illő dolgokat. Tiz esztendőnek a távlatából, valamint fejlett nagy­korú életünk szemszögéből nézve, az az egye­dülálló puszta cselekmény, hogy összejöttünk, nem számítható épen korszakalkotó teljesítmény­nek. De akik átéltük ezt az évtizedet, akiknek mai engesztelőbb álláspontja, alaposabb és meg­értőbb meggyőződése épen ezekben az utóbbi esztendőkben érlelődött meg: mi igenis tudjuk, mit jelent már úgy egymagában is az az egy­szerű tény, hogy összejöttünk és megalakítot­tunk egy közös hittestvéri szervezetet és hogy felismertük egymásban a magyar református testvért. Volt idő — és ez már egy nagyobb lépést jelentett — amikor nemcsak együtt, hanem egyakaraton is voltunk. Ez maga egy kisebb- merétü, miniatűr csoda! Nekünk, akiket a Sorskeze az Anyaország négy sarkából hányt össze ebben a nagy idegenben, akik a régi s elmúlt világ különböző társadalmi rétegeiből szakadtunk ki, idehozva magunkkal megrögzött, elfogult véleményeinket s akik sokszor farkas­szemmel és orrfintorgatással néztünk egymásra — nekünk ez csak kegyelmi áldást jelenthet! Ha ismét átélhetnők ezt a tiz esztendőt — s vele együtt egész 60 éves amerikai magyar református életünket, erősen hiszem, sok min­dent másképen cselekednénk, különösen ha mai, illetve, megjött eszünkkel élnők ezt a kort át. Múltúnknak azon kínos és keserves részeit, melyekre ma lelki töredelemmel, majdnem ve­zekelve tekintünk — pozitive elkerülnénk. El­kerülnénk — továbbá — azokat a szomorú, fájdalmas mulasztásokat is, melyek rémképek gyanánt tornyosulnak szemeink elé. Bizonyára keresnők és épitenők azokat a szilárd funda­mentumokat, melyekbe közös gyökért vethet­nénk. Amennyiben azonban a multat átélni, még kevésbbé megváltoztatni nem lehet, mindez csak dédelgetett álom marad. Egyet, egy konk­rét dolgot azonban tehetünk, és pedig azt, hogy a jövőben — amerikai magyar református éle­tünk ma már belátható és hátramaradt rövid jövőjében ■— többé ne építsünk magunk közé válaszfalakat. Faji összetartozandóságunk adottsága paran­csolja: szeressük egymást, mert hiszen testvé­rek, egy testi és lelki anyának a gyermekei vagyunk. De szeressük egymást azért is — és főleg azért — mert Krisztus Anyaszentegyháza több részre oszlott amerikai magyar reformá­tus családjának mi, az Országos Presbiteri Szö­vetség tagjai, vagyunk a választott vezetői. Ez a család, Krisztus eme drága teste, a mi ke­zünkben él és hal. A jövendő csakis azt hozhatja számunkra, amit mi viszünk a jövendőbe! Canton, O. NAGY FERENC, lelkész. KÖSZÖNET Az Amerikai Magyar Ref. Egyesület T. Vezetőségének: Hálásan köszönöm és nyugtázom n. feleségem korai elhunyta utáni gyors intézkedésüket, a küldött csekket. Ismét csak azt Írhatom: kétszer ad, aki gyorsan ad! — Áldja meg az Isten önöket! Newark, N. J. Zalan-Körössy Sándor.

Next

/
Thumbnails
Contents