Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1955-09-01 / 9. szám
TESTVÉRISÉG 3 not necessarily mean the endorsement of the attitude of the communist government of Hungary toward the Church nor the approbation of the program of the present leaders of the Reformed Churches of Hungary, but is rather the friendly feeling which still binds the Protestant Churches to the members of the Hungarian Reformed Church. When our Association imparts this conviction to those concerned, it at the same time requests that this conviction be reflected in their demeanor at this meeting. MIÉRT KÜZDÖTTÜNK? Szemelvények Dr. Tóth Sándor, a “Reformátusok Lapja” szerkesztőjének a jubiláló pittsburghi gyülekezetét üdvözlő cikkéből . . . Gyülekezet és egyházi lap egyaránt sub specie aeternitatis, az örökkévalóság színe alatt dolgozik; nem mintha örökké élnének, hanem mert úgy kell dolgozniok, mintha örökké élnének. Ennek oka az, hogy Annak dolgoznak, Aki volt, Aki van és Aki eljövendő. Amikor az amerikai magyar református élet legelső megmozdúlásának az évfordúlójá- hoz, az első hatvanötéves jubileumhoz elérkeztünk, ezen a kérdésen tűnődött el a lelkem: vájjon jut-é valaha eszébe a mi otthonn maradt szegény fajtánknak, hogy hatvanöt vagy hetven évvel ezelőtt kezdődött meg a széthullása?! Tulajdonképpen még korábban, ha a csángókra meg a romániai magyarokra is gondolunk; ám ezek ott maradtak a nagy nemzettest közelében, ahol reménység maradt az ősi törzs hajtásából nőtt ágak gyümölcsérésére, és talán a gyümölcsnek a betakarítására is. (Mily sok fájó csalódást ért meg ez a reménység is!) A nagyvilágba való szétszóródás azonban a múlt század nyolcvanas éveiben indúlt meg az amerikai kivándorlással, és e körülbelül 70-75 esztendő alatt a magyar nemzet elveszítette magyar népességének legalább egy-tizedrészét. Ezer esztendőnk története csupa tragédia. Olyan kevés benne az igazán felemelő és egyetemesen boldog vonás! Éjszakai égbolt a történetünk, amiben tömérdek fényes csillag ragyog: kiváló egyéniségek élete és működése, de az égbolt még sem tud soha déli verőfényes nappalra fordúlni. Hiszen még nemzetté is csak alig több mint egy százada hogy lettünk! Közművelődésünk, haladásunk is csak akkor kezdődött — és óh mily hamar derékba roppant a világháború szörnyű következményeivel! Nem mi voltunk az első nagy vérveszteség sem. Sok millió magyar halt meg az ezer év véres harcaiban. Németországban most ünnepelték az Ottó császár győzelmét a Bulcsú és Lél (Lehel) vezérek serege fölött a Lech mezején. Pár nappal ezelőtt volt ennek az ezeredik évfordúlója. A jó augsburgiak már a kilencszáz éves évfordúlót is nagy pompával ülték meg — hát akkor most, az ezeredik évfordúlón, milyen fényes ünnepségeket tarthattak! Gondolom, hogy Róma is segített benne, mert ennek a csatavesztésnek szokták tulajdonítani, hogy magyar őseink abbahagyták a nyugati kalandozásokat és félszázaddal később keresztyén hitre térítette őket István király. A Lech mezején csak nyolc vagy tízezer magyar veszett el, a tatárjárásban már százezerek, a csaknem három százados török harcokban milliók. Nem vígasztalás az nekünk, hogy minden bukásunknál a kor legnagyobb katonai hatalmassága állott velünk szemben: a Lech mezején az akkor születő nyugat-római német birodalom; a Muhi-pusztán Batu khán tatár hada; Mohácsnál a leghatalmasabb török szultán; a nagymaj- tényi síkon a Habsburg világ-dinasztia; Világosnál az orosz cár pihent hadereje; míg a világháborúban a félvilág ellen harcoltak katonáink, érdek nélkül, cél nélkül, ok nélkül. Mindegy: mindig csak vesztettünk! És a legtöbbször hiába: nem volt belőle semmi hasznunk. Csak vérzett, vérzett szerencsétlen nemzetünk. És mégis ezt a végnélkűli harcot tartotta dicsőségének! A Lech mezejéről hazakerült hét magyarért nem hogy hálát adtak volna, hanem megcsúfolták őket: levágták az orrukat meg a füleiket, gyászmagyaroknak nevezték el őket és úgy küldték végig az országon ijesztő példáúl. Most is azt olvasom egy harcias délamerikai menekült lapban, hogy milyen kár volt az, hogy arra a németországi utolsó kalandra csak a Bulcsu meg a Lél serege ment el, nem az egész magyar haderő, amivel megakadályozhatták volna az egységes német birodalom kialakulását, ami a “magyarság függetlenségét, önálló állami életét” fenyegethette. íme, még ma is ilyen hibásan gondolkozunk: még mindig CSAK a magunk érdeke van a szemünk előtt! Azt kívánnék, hogy mindenki más ahoz alkalmazkodjék! — Csoda-e, hogy önzésünk mindig beleütközött a mások érdekeibe?! Nem népünk volt az önző: a mi népünk sohasem kívánta másnak a kárát. Csak hibásan vezették. Utolsó félezredét idegen dinasztiák nyomorították meg. Ezer év óta Róma próbálta sorsát irányítani — és csak a mindenható Isten tudná megmérni, hogy nem a kárunk volt-e több ebből is, mint a hasznunk?! Róma részese volt annak a szövetkezésnek, amelyik átsegítette Európába a törököt, és Róma volt a főrészes abban, hogy magyar trónra hozták a Habsburgot, akiknek az ellenreformáció borzalmait meg minden alkotmányos szabadságtörekvésünk elnyomását köszönhettük. Óh, hosszú volna a magyar bánat fájdalom-listája! Hogy mi viszi most ehez a lelkünket? Annak a meggondolása, hogy ezek miatt vagyunk itt, ahol vagyunk! Ha a török kiűzése után a Habsburgok nem telepítik tele az üresen maradt magyar földeket idegenekkel, és nem ajándékozzák el a régi magyar birtokokat idegenben élő uraságoknak: sohasem kellett volna a magyarnak kibujdosnia a maga hazájából! De ment, mert mikor “szertenézett: nem leié honját a hazában!” Isten bölcsessége és jósága azonban ebből a rosszból is jót hozott ki. És mily fontos, hogy most ezt felismerjük és meglássuk az Ő intézkedésének a módját, amivel megmentette az életünket is — ki tudja
