Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1955-09-01 / 9. szám

4 TESTVÉRISÉG hányán vesztünk volna el a világháború vérzivatará­ban?! — meg az életnél is fontosabbat: az örökéle­tünket is! Csak ha ezt helyesen megértjük, tudunk helyesen ünnepelni ezen a jubileumon. A Lech mezejéről hazakerült hét vitézt elnevez­ték “gyászmagyaroknak”. Az volt a bűnük, hogy nem ölték meg őket is. Hogy hazakerültek, ahol elmond­hatták volna — ha engedték volna az otthonn mara­dottak — hogy milyen hiábavalóság volt az, amit addig dicsőségnek hittek. Hogy nem a magyar a vi­lág közepe és nem körülötte kell forognia az egész emberiség sorsának. Hogy sokkal biztosabb alapja lesz az uj hazának a békesség, mint a háborúság. És óh mennyi minden másról is beszélhettek volna, ha a külországban úgy találkozhattak volna Jézus Krisztus­sal, mint minekünk, ezer évvel később ide kivándorolt magyaroknak, adott alkalmat erre a mindenható Isten. Minket is “gyászmagyaroknak” neveztek el, ami­ért kivándoroltunk. Lenéztek, kicsúfoltak. Emlegették a régi mondást, hogy “Magyarországon kívül nincsen élet”. Mekkorát kellett fordúlnia a világ kerekének, hogy ma már Magyarországon belül nincsen élet — mi pedig itt élünk, és óh milyen máskép élünk, mint ahogyan odahaza éltünk! .Gyászmagyar az lenne köztünk, aki ez alatt az autóját meg a villanyos tűzhelyét vagy a fürdőszobáját értené: azt a különbséget, amit az életszínvonalban itt talált és élvezni megtanúlt. Amire hivatkozva mondta nekem 1920-ban Abauj vármegye főispánja, akiből ke­véssel később a magyar parlament elnöke lett, hogy “az amerikai magyar ne jöjjön haza, mert itthonn csak elégedetlen lenne és másokat is elégedetlenekké tenne, mi pedig nem tudunk Amerikát csinálni a mi szegény hazánkból.” Ő nem tudhatta, hogy nem a test ké­nyelme tartott itt bennünket, hanem a lélek nagyobb szabadsága. Az emberi méltóság teljessége, az egyéni érvényesülés korlátlan lehetőségei, a vallás gyakorla­tának, a tiszta evangéliumi hitnek nagyobb megbecsü­lése. Igen, ezek az először szegényes, aztán lassan megszépült magyar templomok tartottak itt bennünket. Mert ezek révén a hitünk megint KERÜLT valamibe — úgy mint gályarab őseinknek. Nem a vérünkbe, mint nekik (akárcsak a “hazáért” harcoló ősöknek), hanem az életünkbe, a munkánkba, a verítékünkbe. Mert a Krisztus nemcsak azért jött, hogy halni meg­tanítson, hanem sokkal inkább azért, hogy megtanítson ÉLNI és munkálkodni, amíg nappal vagyon. “Én va­gyon az Út, az ÉLET és az Igazság!” Immár hatvanöt év óta itt élünk és munkálko­dunk ővele. Közülünk nagyon sokan csak itt talál­koztak vele. És még többen csak itt tanúlták meg, hogy mit jelent az Ő tanítványává lenni. Az apostol- ság csodálatos alkalmai itt nyíltak meg előttünk. Lel­készek és hívek magasra nőttek ebben az uj iskolában. Az első gyülekezeteknek már kialakúit hagyományai vannak, sőt némelyiken már meglátjuk történelmi egyéniségét is. Felismertük nemzeti hivatásunkat is: hogy életünkkel, személyünkkel ismertté és rokonszen­vessé tegyük a magyart a világ leghatalmasabb és leg- felelősebb népe előtt. De felismertük azt is, hogy ezt a hivatást nem akkor érjük el, ha elszigeteljük magun­kat és a régi kor árnya felé visszamerengve önköldö­künk dicsőségét nézzük csak, hanem akkor, ha men­nél teljesebben belevetjük magunkat a körülöttünk zsibongó amerikai életbe és mennél hívebben próbál­juk követni azt az Urat, aki e tekintetben is az egyet­len Út. AZ ELNÖK ÜZENI: REFORMÁTUS HÉT LIGONIERBEN Amerikai magyar református életünknek egyik, sok áldást nyújtó, drága alkalma a szep­tember első hetében rendezett Református Hét. Országos szervezeteink, Presbiteri Szövetség, Lel­készegyesület, Református Egyesület és Bethlen Otthona, ezen a héten tart gyűlést Ligonierben, Bethlen Otthonunkban. A Testvériség Hetének is nevezhetnénk, mert az Evangéliumi és Református, Presbite- riánus, Független, Holland, Önálló csoportokhoz tartozó presbiterek, lelkipásztorok, egyházi mun­kások, ezeken a gyűléseken, testvérként talál­koznak, tanácskoznak. Itt eltűnnek az elválasz­tó határok. Ezeken a gyűléseken érezzük igazán, hogy lélekben egyek, egymásnak testvérei, va­gyunk mi. Sőt többet érzünk. Azt hogy egy­más hite és látása által növekedik a hitünk és erősödik az az elhatározásunk, hogy a közös célokért közös, egyesitett erővel dolgozzunk, imádkozzunk. Ezt éreztük a most tartott Református Hét gyűlésein is. Együtt volt nemcsak a különböző régi csoportok képviselői, hanem az újabban ér­kezett presbiterek, pásztorok, sőt a canadai test­véreink is. Boldogitó örömmel láthattuk, hogy mily sok érték, tudás van presbitereinkben, pász­torainkban, mily sok lehetőség van életünkben. Hogy a látomások, lehetőségek az életben cse­lekedetekké, gyógyitó erőkké váljanak, arra tartsuk meg a Lélek egységét. Örömmel lát­tuk újra, hogy e találkozóknak, testvéri együtt- létnek, külső kereteit Református Egyesületünk, Bethlen Otthonunk nyújtja. BÉKY IGAZGATÓNK EURÓPAI ÚTJA Béky Zoltán főesperes tagtestvérünk, vezér­testületi igazgatónk, állami megbizatásból, egy bizottsággal, Európában járt. A menekültek segítésének, idehozatalának ügyét tanulmányoz­ták. Fontos állami tanulmányút] ár ól visszatérve a magyar menekültek segítésének még lelkesebb szószólójává lett. Szenvedő magyar testvéreink érdekében emelt szót Bethlen Otthonunk Igaz­gatótanácsában és Vezér testületünk gyűlésén. Kérő szavára Egyesületünk és Bethlen Ottho­nunk száz-száz dollár segélyt küld és ezenkívül más módon is megtesz minden lehetőt arra, hogy minél több menekült magyar testvérünk jöhessen be Amerikába. Főesperes tagtestvérünk, igazgatónk ez irá­nyú munkáján legyen Isten áldása és minden megértő, együttérző szív együttmunkálkodása.

Next

/
Thumbnails
Contents