Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1955-07-01 / 7. szám
TESTVÉRISÉG 11 E csodálatos élvezetből kizökkentett, de csak kis időre, egy hivatalos szertartás. Egyik tiszt szemléltető oktatást adott, hogy esetleges veszélyben hogyan kell magunkra kapcsolni a mentő övét, illetve, mellényt. De előbb megnyugtatott, hogy mindez csak rutin-szerű kötelesség. Ami meglepett, hogy mindezt úgy hallgattam és kísértem figyelemmel, mintha egy előadó teremben ülnék, kényelmes zsőllyébe mélyülve és nem húsz-huszonöt ezer láb magasságban a tenger színe felett. Olyan nyugodt voltam lélekben, érzésben, mint mikor nyári esten vagy őszi alkonyaiban ülünk Apollómmal a verandán. Semmi kellemetlen mellékérzés nem zavart. Az “air sickness”, légi betegség, ami egy idősebb férfit és nőt előfogott, mire kivezették őket a betegszobába, még az sem volt rám hatással. Egyetlen érzés töltött el: Isten tenyerén vagy! Ne félj! légy erős és bizony erős! — Erős voltam lélekben, testben. Isten előtt szé- gyeltem volna magamat, hacsak egy pillanatra is megingott volna Benne élő bizalmam és hitem. De bátorságomban, erőmben az Édesanyám lelkét éreztem. Az ő kedves hangján hallottam visszhangzani: az Isten tenyerén vagy! Valóban olyan simán repültünk, egyetlen “air-poeket”-ot nem keresztezve, hogy autón nem útaztam ilyen teljesen mozgás nélkül. Mintha az előttünk csillagsugáron göndörödő hófehér felhő-bárányok égi lehelletén úszott volna velünk a hatalmas gépmadár, teljesen zaj talárnál. Meglepett, hogy azt a zúgást, amit a földön hallunk, mikor egy-egy gépmadár repül el felettünk, még hangfogóval tompított hangnál is halkabban halljuk, ha benne ülünk. Igen, csak Isten tenyerén lehet olyan csodaszerű közérzésben útazni, mint én útaztam. De mindazok is hasonló áldott érzéssel útazhatnak ezen a csodaj árműn, akik örömeik között is éppen úgy megemlékeznek az egyedüli Gondviselőről, mint fájdalmaik alatt. Nem tudom mikor és hogyan merültem álomba. De pitymallott, amikor felébredtem. S az ablakon kinézve a legfelségesebb Napkeltét szemléltem. Szerencsés voltam abban is, hogy a keleti oldalon volt az ülésem, így teljes szépségében élvezhettem a Napba öltöző Szépet. Öltözött Isten kelő Szépe a Napba. Szórta bíborsugarait a Magasba és fúrta alá az óriás felhőhegyeken, sötét krátereken keresztül a Földre. Hullottak szerte az égen, túl a felhőkön a bíborlila és rózsapiros sugár-szirmok s mint megannyi félre dobált színes fátyolt, fújta tova a hajnali szellő . . . Mint mikor egy gazdag, szépasszony öltözködik: válogatva keresi a szépek közűi is a legszebbet, a Napba öltöző Isten Szépe is válogatta és váltogatta szivárvány színekben tündöklő köntöseit. Míg végűi ezüstbe játszó bíborvörös köntösét is szirmokra szórta szét és sugár koronáját feltéve, színaranyba öltözve előlépett felhő-függönye mögül. Izzó sugarai beragyogták egészen az eget. Megvirradt Égen és Földön. S az égi mező megszámlálhatatlan bárányfelhői legelésztek a fényen . . . De nemcsak az Alkotó eme kolossális remekét csudáltam, de Talentumainak teljesitményeit is, akiknek egyik zsenialitása, hogy rövid kilenc óra alatt San Franciscóból Honoluluba repülhetünk. Övét kapcsolni! — szólt a figyelmeztetés. S míg leszíj azom magamat az üléshez, csak úgy rutin szerűen, már látom Oahu szigetét zöldelleni, amint bontakozik ki a folyton fogyó távolból. És hirtelen kitárúl előttem, illetve alattam Honolulu és büszke kikötője: Pearl Harbor. Kicsúszik alólunk gyorsan a tenger és a felhőkből aláereszkedünk az Ég színtiszta kék sátra alá; siklunk mindig alább, le a smaragdzöld földre . . . S mint parancsszóra a katona, megáll velünk a gépmadár. Megérkeztem. Isten tenyerén. Az “Aloha!” bűbájos melódiája mellett sietünk szeretteink ölelésébe . . . Hangos az öröm! Innen is, onnan is felcsendülve hívogatja, akit vár . . . Közben kattognak a felvető gépek a várakozók kezeiben; mindenki igyekszik megörökíteni képekben is a megérkezés boldog perceit. Amint későbben láttam, az én fiam is már akkor forgatni kezdte fényképező gépét, amikor kilépve a gépmadárból, jövök a lépcsőn le elé. A szeretet mágnes. Nem kell keresni, hol, merre állnak ránk váró kedveseink. A szív irányítja a szemeket. Látom a fiamat, két fiával, feleségével és barátaival. “Anyuka! Mother! Grandmother!” hallom a szerető ajkakról az örömkiáltást ... és percek alatt kilence “lei”, virágfűzér, illatozik a nyakamban. Aloha! Édesanyám, és egy áldott csókkal, bordó szekfükből fűzött lei-t ölel a nyakamra a fiam; Gyurika és Geoffrey-Jancsi tubarózsákból fűzött lei-jel ölelve át csókoltak: Aloha! Grandmother, és Dodó az Édesanyjuk, orchidia lei-jel ölelt át: Aloha! Mother. Kedves barátaik fehér és rózsaszín hibiscus virágokból fűzött lei-jel öleltek magukhoz, Aloha! Aloha! csókolták arcomra. Az arcomra!? Nem, a szívemre. Hawaii ősi szokás az a bámulatos és kedves ügyesség, ahogyan az öleléssel nyakunkra kerül a lei és közben arcunkra a csók. — No, ugye, szerencsésen ide értél? — mondta átölelve a fiam. Szeret minket az Isten, mert mi is szeretjük Őt. Éreztem én, hogy ide érsz minden baj nélkül; hogy nem válik a mi örömünk szomorúsággá! — beszélt áradozó szívvel. — Úgy van, édes fiam, akik úgy szeretik Istent, mint mi szeretjük, azok szerencsésen érkeznek meg mindig oda, ahova elindúltak. Mert — Isten tenyerén útaznak.
