Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1955-07-01 / 7. szám
12 TESTVÉRISÉG POTATOES Mi potaterosnak, helyesebben Po- tatérosznak értettük s mivel szebben is hangzik, maradjunk talán a Po- tatérosznál. De had’ kezdem elölről. Mindenekelőtt be kell vallanom, hogy az angol nyelvtudásom — enyhén szólva — hiányos és mivel a latin sem volt valami erős oldalam, meglehetős érdeklődéssel néztem a fejlemények elé, amikor Bréma és New York között, a “General Blatchford” nevű hajó éttermében a szingaléz — indián és — gondolom — basutonéger keverék tálalómester ünnepélyesen bejelentette, hogy soron következik a PO- TATÉROSZ. Bizonyára olasz, vagy spanyol herceg lesz, esetleg gróf, de legalább is báró — morfondíroztam magamban — olyan szép dallamosan hangzik a neve. Nálunk, odahaza, a kies kis Magyarországon, valamikor hozzátették volna a címeit is. Körülbelül ilyenformán: — Gróf Potatérosz önagyméltó- sága, valóságos belső titkos tanácsos, a Lipótrend nagykeresztese, nagybirtokos, a Hitelbank felügyelő bizottságának elnöke, országgyűlési képviselő, s a többi, s a többi . . . Ilyen előkelő személyiségről lévén szó, akkoriban legfeljebb a rangkórságot etettük volna ama bizonyos valamivel, ami elé a “fészkes” jelzőt szoktuk biggyeszteni, de egyébként tudomásul vettük volna a dolgot, ha . . . Igen, ha . . . Tudniillik (és tudni illett volna nekünk is), hogy a fölöttébb szerenádosan hangzó Potatérosz nem személynév, sőt még csak nem is állatnév. Lábosban hozta be egy maláj kukta. Kanyuk Jóska kenyerespajtásom, aki néhány esztendővel ezelőtt Debrecenben még a tűzoltókat vezényelte és ilyenformán van némi án- dungja a dolgok mibenléte felől, már az első pillanatban igen bölcsen eltalálta, hogy minek teremtette az Isten. Semmi esetre sem mágnásnak, de meg amerikai riz- lingfélének sem. Sokkal alacsonyabb- rendü valaminek, ami már abból is kiderül, hogy Kanyuk Jóska cifra neheztelés hangján nevezte a nevén: — A keserves kinszenvedésit, hiszen ez kolompár .... Magyarul krumpli, a finnyásabb nép nyelvén burgonya, erdélyiesen pityóka. A nagyobbik öcsém, aki látni is akkor akarta, amikor a háta közepét, hajában főtt állápotában és sülve suszterfánknak, püré alakban pedig tótfagylaltnak is nevezte. (Ha déli SlDGRÜSPOHm egy óra után hazajött az iskolából és érezte, hogy krumpli van ebédre, már pedig messziről érezte, rögtön azzal kezdte a mondókáját, hogy vissza kell mennie az iskolába, mert kettőkor énekórájuk van. Ilyenkor mindig énekórájuk volt. Talán innen van, hogy még ma is szebben énekel, mint az egész családunk együttvéve, ha ugyan van kedve énekelni. Ennyi haszna lett a krumpli utálatából. Ha nem jött volna el a második világháborút követő hét- szükesztendő, amikor ő is ráfanyalodott a krumplira, ma második Caruso lenne belőle és a Metro- politánban énekelne. De hát a ben- dő nagyobb ur, mint a következetesség, ami ujfent kitetszik abból — és ezt már nem zárójelben mondom), hogy Kanyuk Jóskával együtt csak nekiestünk a krumplinak, akarom mondani a potatérosznak, no meg a közepébe rakott és megrepetált virslinek és jól belaktunk, de azért be kell vallanom, hogy egy kicsit csalódtunk Amerikában. Potatérosznak nevezni valamit, ami csak krumpli! Legalább töltöttkáposzta lett volna, vagy erdélyi fatányéros . . . A csürdöngölőjét neki! Torrington, Conn. Bognár József. A FÉLREÉRTETT "VÉGZÉS" Pentelényi Jánost, a győri kir. törvényszék elnökét, mindenki igen szigorú embernek tartotta, aki nemcsak betüszerint ragaszkodott a büntető - törvénykönyv paragrafusaihoz, hanem a jelentéktelen előírásokhoz is. Soproni tanácselnök korában súlyos testi sértéssel vádolva egy agya- gosi parasztember került eléje. Az atyafi hatalmas furkósbottal a kezében állitott be a tárgyalóterembe. Pentelényi szigorúan rászólt: — Nem látja, hogy mi van kiírva: “Bottal a tárgyalóterembe lépni szigorúan tilos.” A magyar nem jött zavarba. Elővette az “Idéző Végzést” és rámutatott egyik sorára. — Ide meg az van Írva, tekintetes magyar bíróság, hogy a védelmemről magamnak kell gondoskodnom. HOZZÁ KÖZELEBB VAN Dr. Schönberger Gusztáv, soproni városi tiszti főorvos, többek között arról is nevezetes volt, hogy a világ egyik legnagyobb orra ékesítette a képesfele közepét. Akkora karvalyorra volt, hogy három közönséges orr is kitellett volna belőle. Egy alkalommal Lóskay Gábor altábornaggyal kártyázott a kaszinóban és mivel náthás volt, állandóan szi- pákolt. Lóskayt idegesítette a dolog és rászólt Schönbergerre: — Guszti, töröld meg az orrodat, — Töröld meg te — válaszolt Schönberger — hozzád közelebb van. MIRŐL ISMERNI MEG A MARHÁKAT? Káplár Miklós, a korán elhunyt zseniális festőművész, gyermekkorában tudvalevőleg gulyásbojtár volt a Hortobágyon. Mikor első kép- kiállitását a debreceni Déry Múzeumban megrendezte, a látogatók között ott volt a város akkori, nem valami nagytudományu, de annál gőgösebb rendőrfőkapitánya. Beszédbe elegyedvén Káplár Miklóssal, célzást tett annak gyermekkorára. — Borzalmas gyermekkora lehetett, fiatal ember. — Már miért lett volna borzalmas? — kérdezte Káplár. — Na hallja, állandóan marhák között lenni . . . — Tudja, méltóságos uram — válaszolt Káplár — annak is megvan már a maga előnye. Azóta messziről megismerem a marhákat . . . SINKA ISTVÁN A SZÍNHÁZBAN Sinka István, az élő magyar irodalom e legsajátosabb alakja, nem nagyon szeretett társaságba járni. Legszívesebben a szentkirályi-utcai “Koma” vendéglőben borozgatott egymagában és innen csak akkor mozdult ki, amikor feltétlenül “muszáj” volt. Ilyen “muszáj helyzet” adódott akkor, amikor kiadóvállalata vezérigazgatójának felesége meghívta operaházi páholyába. Az “Aida” volt műsoron és Sinka szívesen hallgatta volna az előadást, de nem lehetett, mert vendéglátója állandóan beszélt. Az előadás végén az asszony megjegyezte, hogy másnap a “Tosca” kerül bemutatásra. Ha kedve tartja, jöjjön el Sinka másnap is. — El vagyok ragadtatva a kedves meghívástól — bókolt Sinka —
