Fraternity-Testvériség, 1954 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1954-05-01 / 5. szám
TESTVÉRISÉG 15 KOSZTA VISSZATÉR A szmirnai francia kórházban ügye végső rendezését várva, Koszta naponta kérdezősködött az amerikai, francia és török tisztviselőknél, hogy vájjon történt-e már valami, távozhat-e szabadon. Csak szeptember végén (1853-ban vagyunk) kapott értesítést az amerikai konzultól, Offleytől, hogy intézkedés történt Amerikába való visszautazása ügyében. A részletek Ivosztának szeptember 24-én a konzulhoz intézett leveléből világlanak ki: .. Ön szives volt közölni velem a Mr. Marsh (konstantinápolyi amerikai követ) által ügyemben tett lépéseket és az utolsó kikötést, mely szerint írásbeli hozzájárulást kell adnom ama lépések mindegyikéhez. Köteleznem kell magam arra, hogy sohasem térek visz- sza Törökországba és ha ismét török területen találnak, az osztrák kormány fenntartja magának a jogot, hogy személyem ellen eljárást indítson... Ezzel őexcellenciája olyan jogokat ad Ausztriának, melyek ezidőszerint nem járnak ki neki, s egyben olyan jogokat garantál, melyeket ő maga (az amerikai követ) is kétségbevont. Amikor én Amerikába mentem, senki nem tiltott el engem attól, hogy visszatérjek Törökországba. Vájjon mint amerikai polgár se térhetek vissza ide? ... Ilyen áron se az élet, se a szabadság nem kell nekem. Sohasem adnám beleegyezésemet olyan eljáráshoz, mely megcsorbitja a szuverén amerikai polgárjogokat... Kérem, szíveskedjék a feltételeket elküldeni Amerikába és ha azokat az amerikai kormány jóváhagyja, úgy én, aki oly hálás és annyira lekötelezett vagyok Amerika népe s kormánya iránt, kötelességemnek fogom tekinteni, hogy azokat minden további habozás nélkül aláírj am.” Valóban nem meglepő, hogy ekkor már maga Koszta is valóságos diplomata volt. . . Gondosan elemezte a helyzetet és illedelmesen, de makacsul harcba szállt elveiért. Azt, hogy Amerikába utazásakor senki nem tiltotta meg Törökországba való visszatérését, Marcy külügyminiszter is megállapította a Hülsemannak küldött válaszjegyzékben. Szeptember 30-án Koszta közölte Offley konzullal, hogy beszélt Brown ügyvivővel, aki azt a meglepő kijelentést tette, hogy a feltételek merő formaságoknak tekinthetők és hogy “nem szükséges semmiféle kikötést elfogadnom, akár Írásban, akár másképpen; máris szabadlábon levőnek tekinthetem magamat és akár még ma este utrakelhetek Amerikába.” Október 5-én washingtoni leirat érkezett Kosz- tához. Offleynak igy irt felőle: “Szerencsém volt kézhezvenni a külügyminiszter ur augusztus 31-iki leiratának másolatát. . . Abból nagy elégtétellel és hálával látom, hogy az Egyesült Államok kormánya engem az amerikai lobogó hatékony védelme alatt állónak tekint.” Október 14-én megint irt Offleynak: “. . . További zavarok okozásának elkerülése céljából visszautazom az Egyesült Államokba. . .” Ugyanazon a napon az amerikai konzul és az osztrák főkonzul, az amerikai, illetve az osztrák követ utasitása alapján, hivatalosan az Egyesült Államok hatáskörébe helyezte át Koszta Márton további sorsát. A magyar világjáró néhány órával később felszállt a “Sultana” nevű hajóra, mely Bostonba készült. 1853 október 17-én Offley végre jelenthette a külügyminiszternek, hogy Kosztát a másnap reggel induló “Sultana” viszi az Egyesült Államokba. November 30-án érkezett Amerikába immár másodízben a magyar menekült. A hajó utasainak névsorában mint “olaszországi születésü”-t találjuk (!), aki “34 éves, foglalkozása úriember (gentleman), legutóbbi lakcíme: Egyesült Államok.” Két héttel később a következő nyilatkozatot adta a sajtónak: “Másodízben is kiszabadulván az osztrák zsarnok karmai közül, megmenekülésemet az amerikai nép nagylelkűségének köszönhetem. Ez a nemzet, megértve a maga végzetszerü küldetését, eltökélten védelmére kel azoknak, akik önkéntes hüségfogadalom révén sorsközösségben állnak vele. Ez a nemeslelküség sugalmazta a végrehajtóhatalom letéteményeseinek lépéseit; ez lelt férfias kifejezést Ingraham kapitány hős lelkében.” “Ismét Amerika földjére lépve, legelső kötelességemnek érzem, hogy legalább gyenge kifejezését adjam annak a mély hálának, mely eltölti szivemet mindazok iránt, kik gyakorlati részt vettek, vagy akárcsak rokon- szenvüknek adtak kifejezést, ama rendkívüli ügyben, melyben az amerikai sas első ízben csapott le a rászorulók védelmében, az emberi és nemzetközi jog mellett. Minthogy én csupán véletlen oka voltam ennek az engem megmentő nemzetközi eseménynek, hálám, bármily nagy is, jelentéktelen az amerikai nép szempontjából. Az igazi jutalom egyrészről a szabadságszerető s szabadságra vágyó népek reménysége, csodálata és rokonszenve, másrészről pedig az erőszakos és gőgös zsarnokok zavara és félelme. Ez a jutalom, mely forrásában oly nemes és érvényében oly tartós, méltó a szuverén amerikai néphez.” ★ ★ ★ Úgy látszik, hogy Ingraham ünneplésével a tömegek már megfelelő csatornát találtak érzelmeik levezetéséibe. . . Koszta ünneplése egyszerűen elmaradt. Általában: mindenképp rosszabb helyzetben volt most a meghurcolt magyar, mint amikor merész üzleti tervekkel a tarsolyában Törökországba ment. Valamiféle munkát kellett találnia. Egyik nagyvárosból a másikba vándorolva, végül is Chicagóba érkezett. Itt egy kis bankban, R. K. Swift tőzsdéjében, — mely egy akkori hirdetés szerint “a Tremont Building 2-ik emeletén, Clarke patikája fölött” volt, —— kapott alkalmazást. Egy másik volt Kossuth-katona, Kuné Gyula, aki történetesen szintén a biharmegyei Belényesen született, nem sokkal később érkezett Chicagóba s feljegyezte: “Meglepett, hogy itt találtam Koszta Márton kapitányt, aki a magyar szabadságharc alatt annak az ezrednek egyik századát vezényelte, melyben szolgáltam. Ez a Koszta Márton majdnem háborút idézett fel az Egyesült Államok és az osztrák császárság között.” Később igy irt: “A férfiszépségnek valóban mintaképe volt ez a her-
