Fraternity-Testvériség, 1954 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1954-05-01 / 5. szám
10 TBSTVÉBISÉG AZ UJ HARANGOK* Irta: Ady Endre Az öreg Kocsis Máté halálát két hónap óta hiába várták, pedig bizonyos volt, hogy az öregnek már kámpec. Egyáltalában az egész kis falu zavarodott volt, nyugtalan, valami újtól, csodától várandós. Az emberek nem tudtak egyenes lélekkel, mint máskor, dolgaik után látni, verejtékezni. Halkabb, gyávább volt a munka, a nyögés, a sóhaj, a káromkodás, még a szerelem is. Valami titkos, babonás döccenőn fölborulhattak az együgyű, szegény, árva kis falusi lelkek. Holott orgonafák, már-már akácok is nyiladoztak s a gabona nagy gőggel kihányta fejét a mezőkön. Mégse akart a maga rendjén menni semmi a kis zavarodott faluban. Kocsis Máténak már nem lehetett egy diónagyságu se a tüdeje s nem halt meg. A gépészék Lilije visszaküldte a jegygyűrűt a vőlegényének, mert ő — üzente — elmegy apácának Szatmárra. A jegyző segédje egyszerre csak rémült boldogsággal vette észre, hogy őt alighanem kedveli a postamesternő, aki elvált asszony s a legkivánatosabb menyecske volt a faluban. Békés házastársak szörnyű módon összekocódtak, legényekkel kacérkodtak nagyon erkölcsös asszonyok. Az emberek, a falusi emberek, akiknek csak télen jut idejük az emlékezésre, most májusban emlékezgettek. Mindenki zavargóit, emlékezett, aggódott, esz- telenkedett, korbácsolta, vérezte önlelkét. A kálvinisták templomában, a kis, fehér toronyban, olyan harangocska lógott, mint egy nagyobbfajta csengő. Szeles tavaszi vasárnapokon úgy széthordta fent a levegőben a kis harang hangját a szél, hogy az ötödik házban sem hallották. A pápista és oláh templomban két, sőt három harang is lármázott. Mondta is Barcsi Pál, a kálvinista kurátor, gyakran és busán: — Azért romlik ebben a mi falunkban minden, mert nem lehet hallani a harangot. Romlott is, valóban, a falu, de különösen elkoldu- sodtak s megfogyakoztak a kálvinista magyarok. Elköltöztek, leszegényedtek, nem szaporodtak s már a templomba se szerettek járni, akik még voltak. Akadt valaki, akinek pénze volt s aki nagy összeesküvést szőtt a falu ellen. Csak a papot avatta a tervébe és Barcsi Pált, a zsémbes kurátort. Két olyan nagy harangot vett a református templomnak, amilyet csak a kis fehér torony roskadás nélkül elbirt. De kikötötte, hogy ez titok maradjon az első, szép, váratlan harang- kondulásig. Éjszakára hozták be a vasúti állomásról az uj harangokat. Éjszakára vonták föl ügyes mesterek a toronyba. A falu, a nyugtalan, zavarodott falu népe nem sejtett semmit sem. * A költőnek “A tízmilliós Kleopatra” cimü novellás kötetéből (magyar könyvtár 497. szám). Reggel csak annyit láthatott, akinek szerencsésen arra fordult a feje, hogy a torony ablakok nyitva vannak. De ez nem volt rendkívüli s az emberek nekimentek a napnak, úgy, mint tegnap. Az öreg Kocsis Máté épen nyolcadszor hiv- ta el a gyermekeit, hogy nyolcadszor is javitson a végrendeletén. A gépészék Lilijének a vőlegénye egy alkalmas asszonyt küldött Lilihez, hogy gondolja meg a dolgot. Neki revolvere van s ha Lili nem akar hozzá feleségül jönni,ő agyonlövi Lilit is, magát is. Lili azt üzente, hog ő már Krisztus menyasszonyának érzi magát s jöhet akármi. A segédjegyző délben találkozott a postamesternővel s a menyecske olyan ellágyult volt, mint soha még: — Jöjjön, nem bánom, délután hat órakor egyedül leszek. Délben, ahol csak férj és feleség voltak együtt, veszekedtek. Mindenki átkozta a maga és más életét. Mindenki fogadkozott, hogy valami nagyot, elszántat fog cselekedni s változtatni az életén. Az összeesküvők pedig úgy határozták el, hogy este hét órakor meghuzatják az uj harangokat. ★ ★ ★ Este hét órakor megálltak félpercre órák és szivek a faluban. Két harang kondult meg, két ismeretlen harang s hangjukkal szinte földön- tötték a falut. Éhesek, zugók, szépek, hatalmasak voltak, akárcsak a zilahi vagy a nagykárolyi templomé. Messze a mezőkön megriadtak a dolgozó emberek s nyargaltak be a faluba, mintha az ég muzsikált volna, a házakból kirohant, akinek csak lába volt s az öregek sirtak, hogy itt a világ vége. Kálvinisták, pápisták, oláhok fordultak a templom felé, a kálvinista templom felé. Félóra, egy óra, vagy még több kellett, amig a megértés szétáradt, az emberek boldogan fogták el egymást, megindultan, könnyes szemekkel újságolták: — Ezek a mi harangjaink, a református templomé, most ajándékozták. A postamesternő, éppen amikor csókra került volna a sor, meghallotta a harangokat és a hirt. Jajgatni kezdvén, majdnem elájult s úgy kiabált, hogy a segédjegyző, aki szintén megriadt, menekült: — Gyalázatos, hitvány ember, a becsületemet akarja elrabolni, takarodjék. Este kilenc órakor a gépészék Lilije gyűrűstől együtt magához hivatá a volt vőlegényét. Akik egymásra haragudtak, kibékültek, akik rosszat terveitek, bűnbánóan eltemették a terveiket. Este féltizkor mégegyszer meghúzták az uj harangokat. Kocsis Máté boldogan nagyot, mélyet sóhajtott s meghalt. “Milyen szép harangok fognak szólni az én temetésemen.” S a kis falu népe dobogó szivvel, de vig örömmel s békésen aludt el.
