Fraternity-Testvériség, 1954 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1954-03-01 / 3. szám
4 TESTVÉRISÉG tett benne, az csak ezután fog megmutatkozni. Jaj nékünk, ha nem ismertük meg annak, akinek Isten szánta és küldte: az Ő jó vitézének. Magyar népünk önfeláldozó harcosának. Jövendőnk útegyengető j ének. A küzdelmek között kapott sebek miatt so- sasem panaszkodott. Tudta, hogy sebhordozás a hitvallók és katonák sorsa. Egy dolog azonban nagyon fájt neki. Az, hogy nem lehetett tanító- mester az ő drága Alma Materé-nek katedráján. Ott, ahol az élő Isten a lelkiélet átformálásánál vezető szerepet juttatott neki. Nem rajta, s nem a Sárospatakot szeretők magatartásán múlott. Az ősi Schola tárt karokkal várta, azonban a megszentelt falak között úrrá lett, a patriárkális szellemmel ellentétes, idegen elgondolás gátat emelt eléje. Ha a Sárospataki Főiskola kertjében, amely valamikor temető volt, a Kárpátok felől lezúgó vihar egy százados fát porba sújtott, mindenki tudta, hogy az Alma Mater valamelyik tanárát, vagy nagy fiát valahol learatta a halál. Vájjon észrevette-e ott valaki most, hogy az Alma Mater egyik leghűbb gyermekének, tudós fiának: Dr. Vincze Károlynak az életfája a reá nehezedő feladatok súlya alatt Amerikában derékba tört? ... A hűn szeretett és szerető Szellemi Édesanya, a Sárospataki Ősi Kollégium nevében helyezem el ezt az írást emlékezésül, mint egy hervadó virágot — úgy is, mint hű barát — a Dr. Vincze Károly frissen hantolt sírhalmára. Emléke legyen örökké áldott! zsíros József, (Toledo) a pataki diák-testvér A WASHINGTONI EMLÉKMŰ FELAVATÁSA ( 1885. február 21.) Hosszú idő folyt le az emlékmű építésének megkezdése és felavatása között. A Kontinentális Kongresz- szus már 1783-ban tervezte, hogy emlékművet állíttat a nemzet atyja tiszteletére, de Washington halálát követő három évtized alatt a kongresszus mégsem hozott törvényt ebben az értelemben. A hálás utókor nyilvános adakozással kívánt a mulasztáson segíteni és külön társaságot alapítottak e célra. 1848-ban fektették le az alapkövet, de 1854-ben a politikai összetűzések megakadályozták az építkezés folytatását és az adományok további gyűjtését. A politikai összetűzésnek polgárháború lett a következménye és az emlékmű építése további nenyedszázadig félben maradt. Végre is Grant elnök irta alá az 1876-os törvényt, amellyel a szövetséges kormány vette át a munkálatok befejezését. 1880-ban ismét megindult a munka. A marylandi márványt, amelyből az oszlopnak már fennálló része kikerült, más rétegből bányászták ki, mint az uj anyagot és az idő is már patinát nyomott a külömböző időből származó részre. Innen erednek az oszlop erezései és gyürüzése. 1884-ben végleg befejezték a munkát és 1885. február 21.-én avatták fel a Washington Emlékoszlopot, amelyet a “Mail” egy dombján emeltek fel, a Capitol és a Lincoln Emlékmű között. Magassága 555 láb és villamos felvonógép van benne. Aki bírja, fel is gyalogolhat a tetőterraszra, 898 lépcsőfokon keresztül. AZ ELNÖK ÜZENI. . . VALAKI ITT JÁRT — HAZAMENT Valaki itt járt közöttünk és az életünk szebb, értékesebb, színesebb lett. Lincoln mondotta: ha az élet utján a töviskek helyére néhány virágot ültethettem, nem éltem hiába. Dr. Vincze Károly itt járt közöttünk és a Református Egyesület nagy családjának élete tartalmasabb lett. Szabolcs termette, Sárospatak, Princeton nevelte, Istentől és a két hazától nyert felkészültsége által Mesterünket és a testvériséget szolgálta. Szerette az Egyházat, építette Egyesületünket. Református Egyesületünk nagy családja azzal mutatta meg iránta érzett megbecsülését, hogy a Vezértestület tagjául választotta. Tizenhárom évig volt vezértestületi tag és a Bethlen Otthon Igazgató Tanácsának tagja. írásban, beszédben, tanácskozásokban mindig mindenütt Egyesületünk javáért harcolt, dolgozott. Az ő gondolata volt a ligonieri “Molnár-Harang”. Ő kezdeményezte, Írásaival, lelkesítő beszédeivel ő vitte a köztudatba azt a gondolatot, hogy virágok helyett a Bethlen Otthonra tett adománnyal fejezzük ki emlékezésünket, részvétünket. Ma már több gyermek évi eltartását fedezi ezen a címen évenkint ajándékozott ösz- szeg. Az ő temetésén nem láttam virágerdőt. Koporsója egyik végén egy gyönyvirág csokor, másik végén ibolya csokor volt. Halálában is élete elvét szolgálta. Egyesületünk “Zarándok csapatában”, 1938- ban, mindketten ott voltunk. A szülőföld felé vezető utón sokszor beszélgettünk. Megnyilt a szive és ellágyulva mondta, hogy vágyik arra hogy még egyszer ott legyen a szülői házban, édesanyja karjai között. A vonaton “Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” kezdetű éneket tanulgattuk. A határnál ezt akarta énekelni Egyesületünk zarándok csapata. Hegyeshalomra értünk. Elhangzott az “Isten hozott”, énekelni kedztünk, de az első két sornál tovább nem ment az ének. Könnyes lett a torkunk is, arcunk is. Öröm könnybe fűlt az ének. Vincze Károly szülőfalujába, Döghe-re ment. Mi Budapesten voltunk. Egy nap ő is visszajött, hogy a magyar kormány által adott vacsorán ő is részt vegyen. Beszédre szólították. Vincze Károly feláll. A megindultságtól remegett. Most is magam előtt látom, amint könnyben ülő szemmel, kipirult arccal, el-el csukló hangon mondta: “Egyenesen a szülőfalumból, édesanyám házából jöttem ide. Szivem égeti a fájdalom, mert szülőfalum utcáján ugyanaz a pocsolya van, ami gyermekkoromban is ott volt. Ugyanaz az elmaradottság, ami akkor volt. A falum nem haladt, nem szépült. Urak! Testvérek! Ne hagyják elsülyedni a falut! Emeljék fel a falu népét! A falu népéért tegyenek valamit!”
