Fraternity-Testvériség, 1953 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1953-11-01 / 11-12. szám
TESTVÉRISÉG 13 A volt honvédkapitány, egészséges, nagy fizikai erejű emberhez illőn, elvállalt mindenféle munkát, ami útjába akadt. Egy ideig mint rakodómunkás dolgozott, majd pedig mint asztalos. Közben igyekezett megismerkedni az annyira különös, szokásaiban oly fonák Újvilággal. Lassan szert tett néhány jóbarátra régebbi és uj bevándoroltak körében, nemcsak a magyarok, hanem a németek és a franciák közt is, kiknek nyelvét elég jól beszélte. Amikor aztán már angolul is gagyogott, -amerikai üzleti és társadalmi körök felé is megnyílt az útja. Megtetszett a yankeeknek a dolgozni akaró, jó fellépésű magyar. A hölgyek körében gyorsan népszerű lett a romantikus hős szerepére alkalmas menekült forradalmár és nem egy jel mutatja, hogy a belényesi legény nem szűkölködött intim természetű újvilági kalandokban. Egyre komolyabb üzleti tervekkel kezdett foglalkozni Koszta. Elhelyezkedést talált egy kis export-import cégnél New Yorkban. Ott alkalma volt megismerkedni az Európa és Amerika között mindinkább bővülő kereskedelmi lehetőségekkel. Gondolkodni kezdett afölött, hogyan függetleníthetné magát. Elragadta az amerikai vállalkozó szellem s valamilyen önálló kereskedelmi vállalkozás lehetőségén töprengett. Elhatározta, hogy visszalátogat Európába, mégpedig Törökországba, ahol valamelyes számüzetésbeli kapcsolatokat feleleveníthetne s onnan, Kelet és Nyugat találkozóhelyéről, üzleti szálakat szőhetne Amerika felé. Mint előtte és utána annyi amerikai magyar, nyilván ő is csillogó “business” karriert látott maga előtt . . . “M. Costa, Inc., Magyar-Török- Amerikai Export-Import Vállalat”. . . talán ilyesmi lebeghetett előtte. Az újságok nap-nap után ismertették vállalkozó szellemű emberek váratlan sikereit. Mindenki próbálkozott valamivel, egyszerre többel is, sokszor a “lehetetlen”-nel; a legtöbbnek sikerült is zöld ágra vergődnie, sőt nem ritkán bámulatos eredményeket elérnie. Nagy vagyonok alapjait rakták le azokban az időkben ügyes kisemberek, tisztességesek éppúgy, mint kapzsi könyökölök; miért ne próbálkozna Koszta Márton is? Az első lépés tehát: utazás vissza a tengerentúlra, Törökországba, felderítő útra, lehetőségek megvizsgálás céljából. Feltételezhető, hogy Koszta tudatában volt a kirándulás nem éppen veszélytelen voltának. Tudnia kellett helyszíni tapasztalatból, hogy Törökország a nemzetközi kémek, orgyilkosok, osztrák rendőrkopók és “agent provocateur”-ök melegágya volt. Mindemellett vállalta a kockázatot. Nemcsak önmagában bizott, hanem most már az “első papir”-jában is, noha akkor se ő, se akár a legképzettebb jogász nem tudhatta még, hogy ez az okmány a gyakorlatban ér-e valamit. Épp akkoriban jelentette ki Everett amerikai külügyf miniszter, hogy “az Egyesült Államoknak nem áll módjában jogigénnyel fellépni, ha kitűnik, hogy a szóbanforgó bizonylat (Declaration of Intention) csak kicsiny hatóerővel bir tulajdonosa számára ... Az európai hatalmak tetszésük szerinti mértékben vehetik azt tekintetbe . . .” Amerikának még nem volt jogilag világos, kipróbált álláspontja az “első papír” érvényét illetőleg, feltételes útlevelekre és különféle kezdetleges véd- bizonylatokra vonatkozólag. Amikor Koszta megérkezett Szmirnába, néhány régi barátja — csupa kóborlovag, a szökések, kihágások tüskés ösvényeinek megannyi kopott vándora — azt tanácsolta, hogy jelentkezzék az amerikai hatóságoknál. Sürgették, hogy szerezzen “Tezkereh”-t (török belföldi útlevelet). “Első papir”-ja alapján kapott is Koszta ilyen igazolványt s a nagy, díszes pecsét varázserejében bízva, most már szinte magakellető, kihivó módon járt-kelt ugyanabban a Szmirnában, melyben nemrégen mint üldözött lapult meg. Vidáman, tervekkel s energiával teli, kezdte szőni kapcsolatait. Napközben egyik biztató ösz- szeköttetéstől a másikig járkált; esténkint magá- bamerülten üldögélt a kikötőbeli kávéházak egyikmásikában. Személyi biztonsága kérdése többé nem foglalkoztatta. Ha tudta volna, akkor se érdekelte volna, hogy útban volt ekkor Szmirna felé a “U. S. S. St. Louis” nevű amerikai hadihajó, Duncan N. Ingraham parancsnoksága alatt. ★ ★ ★ Ingraham akkor 51 esztendős volt. Élete, az akkor 34 éves Kosztáéval éles ellentétben, a közmondásos “nyitott könyv” volt. A South Carolina állambeli Charlestonban, ebben a patinás déli városban, 1802 december 6-án született, előkelő családból, melynek története már akkor is katonai, tengerészeti, diplomáciai kiválóságok gazdag galériája volt. Rokonai között volt Gibbs délkarolinai kormányzó és Mathewes gyarmati kancellár. Felesége, Harriott Horry Laurens, annak a Henry Laurens-nek volt a dédunokája, aki a philadelphiai Kontinentális Kongresszuson elnökölt s 1782- ben Benjamin Franklinnal és John Jay-vel együtt hozta létre az Egyesült Államok és Nagy-Britan- nia közötti békeszerződést. Közeli elődeik közé számíthatták John Rutledge-t is, aki a függetlenségi harc idején South Carolina kormányzója, majd a Kontinentális Kongresszus tagja s később, George Washingtontól kapott kinevezéssel, a Legfelső Bíróság elnöke volt. Ingrahamné nagybátyja, John, Washington hadsegéde és titkára volt; szoros barátság fűzte Pulaskihoz, akinek hires légiójában Kováts Mihály ezredes volt az al-parancsnok.
