Fraternity-Testvériség, 1953 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1953-11-01 / 11-12. szám
TESTVÉRISÉG 5 AMERIKAI EMLÉKEZÉS DR. SOOS GÉZÁRÓL * Commemoration Of A Friend By Benjamin J. Bush ENGLISH TEXT My interest in the Hungarian people stemmed, first of all, from an appreciation of a people which manned the ramparts of freedom, culture and faith so far to the east in Europe. As a college student reading European history I was moved to admire greatly both the Hungarians and the Czechs. I was always eager to know something about both peoples. They had paid a great price for their faith in the things which we in the so-called western world took pride in. And as I learned to know both peoples better through travel and friendships I found we had a common heritage. You were the creators of it before my country inherited it. For a number of years I was chairman of “The American Seminar,” which is a travel seminar. We visited different countries and asked leaders in those countries to interpret their countries to us. Our last seminar was in 1939, and we spent about four days in Budapest. Seeing the black clouds on Europe’s skyline we were bound to your people with greater compassion. Besides this there always was the bond of a common faith. We knew that the largest Reformed (Presbyterian) Church in the world was Hungarian. And your church has always had an intimate relation with the Dutch Reformed Church in Netherlands. This was my boyhood church in the U. S. A. In June, 1945, I was sent by the Presbyterian Church, U.S.A., to represent them at the World Council of Churches. Here Mrs. Bush and I met many Chech and Hungarian church leaders. We found that our respect for both peoples and love of both peoples grew upon every acquaintance. We formed friendships with many who had suffered cruel persecution. The real reward of those four years spent in Europe was—and through eternity will be—these priceless friendships. The two people who bound us with golden chains to the Hungarian people were Géza and Helen Soos. They had suffered greatly out of love for their people and their people’s God. We met them in acute need and saw them ever sharing with Hungarian people the very little they had to share. Upon one occasion Mrs. Bush gave Mrs. Soos two dresses. The very next day Mrs. Soos gave one of them to' an exiled woman who had just escaped from Hungary. Mrs. Bush gave Dr. Soos three of my shirts. He had need of all of them, but he gave one of them to a sick exile in a hospital and the second one to another exile who had come to Geneva without one whole shirt. We have never known more sacrificial people than Géza and Helen Soos. He never visited me without expressing deep concern for some friend in need. He introduced me to some of these needs in Geneva, and he continued to do so when he came to my country. Countless requests come to me as I write these words. I have never known anyone of any race or faith who bore upon his heart the burdens of so many people. Something of the compassion of Christ had entered into Géza’s soul, and when he was welcomed into glory I know he heard his Master say to him, “Well done.” In all my many, many conversations with Géza Soos he has never disappointed my high expectations of him. I disappoint myself often, and I know I disappoint my Lord, but it is my honest testimony that in seven years Géza Soos never disappointed me once. MAGYAR FORDÍTÁSBAN A magyar nép iránt való érdeklődésem mindenek előtt olyan nép értékeléséből származott, mely a szabadság, művelődés és hit bástyáit oly messze keleten tartotta Európában. Mikor egyetemi hallgatóként az európai történelmet olvastam, az arra indított, hogy mélységesen csodáljam a magyarokat és a cseheket egyaránt. Mindig is szerettem volna tudni valamit e két népről. Nagy árat fizettek olyan dolgokban való hitükért, amikre mi az úgy nevezett nyugati világban büszkék voltunk. És amint utazások és barátságok által mindkét népet kezdtem jobban megismerni, úgy láttam, hogy nagy közös örökségünk van. Önök voltak annak megteremtői, mielőtt hazám örkölhette azokat. Néhány évig elnöke voltam “Az Amerikai Szeminá- rium”-nak, mely utazó szeminárium. Meglátogattuk különböző országokat és kértük azoknak az országoknak a vezetőit arra, hogy adjanak magyarázatot nekünk országukról. Utolsó szemináriumunk 1939-ben volt és körülbelül négy napot töltöttünk Budapesten. Látva Európa egén a sötét felhőket, fokozott együttérzéssel kapcsolódtunk népükhöz. Emellett mindig ott volt a közös hit kapcsa. Tudtuk, hogy a világ legnagyobb református (prezsbiteriá- nus) egyháza a magyar. És egyházuk mindig bensőséges kapcsolatot tartott fenn a németalföldi Holland Református Egyházzal. Ez volt az Amerikai Egyesült Államokban az én gyermekkori egyházam. 1945 júniusában az U. S. A .-beli Presbiteriánus Egyház kiküldött, hogy képviseljem az Egyházak Világtanácsánál (Genfben). Itt Mrs. Bush és magam sok cseh és magyar egyházi vezetővel találkoztunk. Úgy találtuk, hogy mindkét nép iránt tiszteletünk és mindkét néppel szemben való szeretetünk minden ismeretség nyomán növekedett. Barátságot kötöttünk sok olyannal, aki kegyetlen üldöztetéseket szenvedett. Annak az Európában töltött négy évnek igazi jutalmai ezek a felbecsülhetetlen barátságok voltak—és fognak lenni az örökkévaló- ságik. Az a két ember, ki minket arany kapcsokkal kötött a magyar néphez, Soos Géza és Ilonka volt. Sokat szenvedtek a népük iránt való és a népük Istene iránt való szeretet következtében. Nagy szükségükben találkoztunk velük és mindig azt láttuk, hogy azt a kicsit, amijük volt, mindig megosztották más magyarokkal. Egy alkalommal Mrs. Bush két ruhát adott Mrs. Soosnak. Már a következő napon az egyiket Mrs. Soos odaadta egy menekült asszonynak, aki éppen akkor szabadult ki Magyarországról. Mrs. Bush három ingemet Dr. Soosnak adta. Szüksége volt mind a háromra neki magának, de egyiket az egyik kórházban levő beteg menekültnek és a másikat egy másik menekültnek adta, aki úgy jött Genfbe, hogy nem volt inge. Soha sem ismertünk áldozatosabb embereket, mint Soos Géza és Ilonka. Soha sem látogatott meg engem úgy, hogy mély törődését ne fejezte volna ki valamelyik szükséget látó barátjáért. Ezek közül a szükségek közül néhánnyal Genfben ismertetett meg és ezt folytatta akkor, mikor hazámba jött. Számtalan kérés jön hozzám most, mikor e sorokat Írom. Soha egyetlen fajtából vagy hitből sem ismertem olyant, aki annyi ember terhét hordozta volna a szivén. A Krisztus részvétéből ömlött bele valami a Géza szivébe; és amikor hazahivatott a dicsőségbe, tudom, hallotta Mesterét, amint azt mondta neki: “Jól vagyon!” Soos Gézával való sok, sok beszélgetésemben soha
